ELTE TÓK ELTE

Dr. Donáth Péter

Szakmai életútjának ismertetése, szakmai díjai:

 

Végzettségeim, okleveleim, bizonyítványaim:

a Magyar Tudományos Akadémia doktora, 2010. 4916. sz. történelemtudomány
Dr. habil, okl. JPTE, 14/1997.
PhD egyenértékűség, okl. ELTE K-43/1995.
a történelemtudomány kandidátusa, TMB okl. 11795/1987.
doctor univ. “summa cum laude”, ELTE, okl. 126/1985-86.
történelem szakos középiskolai tanár – filozófia szakos előadó, ELTE BTK, “kitűnő” okl. 1097/1973.
angol alapfokú állami nyelvvizsga  sz.: 015178/1987.
orosz felsőfokú állami nyelvvizsga sz.: 2583/1972.


Munkahelyeim, beosztásaim:

ELTE TÓK /Budapesti Tanítóképző Főiskola 1975-2016.
Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskola, 1973–1975.
ELTE BTK 1968–1973.
egyetemi tanár, professor emeritus 2013. július 1-
tanszékvezető egyetemi tanár 1999. március 15 – 2013. június 30.  (40/1999. (III. 3.) KE)
tanszékvezető főiskolai tanár 1988 szeptember–1999.
főiskolai docens 1983–1988. (Közben tudományos ösztöndíjas az MTA-n 1983–1986.)
főiskolai adjunktus 1976–1983.
főiskolai tanársegéd 1975–1976. (BTF)
főiskolai tanársegéd 1973–1975. (BDGMF)
egyetemi hallgató 1968–1973. (ELTE BTK)


Kari és egyéb szakmai-társadalmi szerepeim, elismeréseim:

a Kari / Főiskolai Tanács tagja  1987. szeptember–2013. június 30., állandó meghívottja 2013. július 1- 2016. június 30.
a kari Tudományos Bizottság alelnöke 1993–1997., elnöke 1997–2000., tagja 2000-2004., elnöke 2005-2016.
az ELTE Tudományos Tanácsának tagja 2006-2016.
az ELTE Habilitációs Bizottságának tanácskozási jogú tagja 2010-2016.
az ELTE Tudósklub  Programtanácsának tagja 2006-2011.
az ELTE Alumni Szervezet Programtanácsának tagja 2008-2010.
a kari Oktatási Bizottság tagja 2003-2007.
a kari Stratégiai és Minőségbiztosítási Bizottság tagja 1997–1999.
a tanítóképző főiskolák / karok társadalomelméleti tanszékei vezetői kollégiumának és tantervfejlesztő albizottságának elnöke 1988-2013.
a Tanító- és Óvóképzők Egyesülete Társadalomtudományi Tagozatának vezetője 1993-2014.
a Budai Képző Baráti Körének titkára 2002-2011.
a TIT Budapesti Szervezete Filozófiai Szakosztályának titkára 1989–1994.

Tagja vagyok az MTA Köztestületének, az MTA Pedagógiai Bizottsága Neveléstörténeti Albizottságának, a Magyar Történelmi Társulatnak, a Magyar Pedagógiai Társaságnak, a Magyar Filozófiai Társaságnak, a Magyar Egyetemi  és Főiskolai Tanárok Szövetségének.

„Szent-Györgyi Albert Díj” (2014. EMMI)
„Magyar Arany Érdemkereszt” (VIII-1/01408-1/2014. KE)
“Diákokért” 2009. (Kari HÖK)
„Pro Universitate” Érem Arany fokozata 2009. (ELTE)
„Mestertanár Aranyérem” 2005. (OTDT)
„Magyar Felsőoktatásért Emlékplakett” 2004. (OM)
“Diákokért” 1998. (Főiskolai HÖK)
“Főiskoláért Emlékplakett” 1993. (Főiskolai Tanács)
“Kiváló Munkáért” 1979. (OM)

Oktatási-kutatási tevékenységem, tudományos (szakmai) életben való részvételem:

1973-tól 2013-ig tanítottam történelmet (korábban  filozófiát)  főállásban – graduális és posztgraduális képzésben előadásokat és szemináriumokat tartva, fővárosi felsőoktatási intézményekben – heti 9-15 órában, (majd 2013-2016-ig megbízásos jogviszonyban az ELTE TÓK-on). Folyamatosan részt vettem a pedagógusképzés egymást követő programjainak kimunkálásában, s az utóbbi évtizedben koordináló-irányító szerepet játszottam a társadalomtudományi képzés gyökeres megújításáért folyó munkálatokban. Közreműködtem a művelődésszervező, a művelődésszervező-kommunikáció, a csecsemő és kisgyermeknevelő és a fotóriporteri szakok, egy pedagógus továbbképzési projekt, valamint az ifjúságsegítő, csecsemő és kisgyermeknevelő akkreditált felsőfokú szakképzés programjainak kialakításában. Az oktatásban jól hasznosítható (összesen kb. 100 ív terjedelmű) szöveggyűjtemény-sorozatok és egy kisebb kötetnyi ajánló bibliográfia  összeállítását irányítottam/végeztem.

Az új képzési követelmények kidolgozására alakult országos szakbizottság, ill. a tanítóképző főiskolák (karok) Társadalomelméleti Tanszékei Tanszékvezetői Kollégiumának vezetőjeként, az Óvó- és Tanítóképzős [Tanárok Országos] Egyesülete Társadalomtudományi Tagozatának elnökeként, a HEFOP pályázat társadalomtudományi albizottságának vezetőjeként koordináltam az egyes intézmények tantervfejlesztő munkáját, s a szigorlati és a záróvizsga-követelmények egységesítésére irányuló tevékenységét.

1988 szeptemberétől 2013. június végéig vezettem – az ország tanítóképzői közül elsőként a Budapesti Tanítóképző Főiskolán létrehozott – Társadalomtudományi Tanszék munkáját, melyet az akkreditációs eljárások  során (s a HÖK és az OMHV információi szerint) a hallgatóság körében igen elismerően értékeltek.
Főiskolai/egyetemi tanári kinevezésem óta évről évre államvizsga, ill. újabban záróvizsga bizottságok elnökeként szerepeltem a Karon és a Mozgássérültek Pető András Nevelő- és Nevelőképző Intézetében.
2009-től témavezetőként, ill. oktatóként veszek részt az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolája Pedagógiatörténeti Programjában. 2010-ben és 2013-ban kurzust vezettem a Pécsi Egyetem Nevelés és Társadalom Doktori Iskolája hallgatóinak. 2011-ben és 2013-ban opponensi véleményt írtam a Debreceni Egyetem Humán Tudományok Doktori Iskolája Nevelés- és Művelődéstudományok doktori programjának ill. KHB-jának felkérésére, ahol akkoriban témavezetőként is regisztráltak.

Gyakran szerepeltem kandidátusi, ill. PhD, egyszer MTA doktori fokozat megszerzésével kapcsolatos bíráló/vizsgabizottságok elnökeként vagy tagjaként. Egyszer MTA doktori eljárásban habitusvizsgáló, négyszer – habilitációs, ill. doktori eljárásban – opponens, kétszer habilitációs bizottsági tag, s nemegyszer OTKA  pályázatok, valamint projekt-finanszírozási pályázatok bírálója voltam.

1990-2016-ig szerkesztője, ill. társszerkesztője voltam a „Filozófia – művelődés – történet” c. tudományos kiadványsorozatnak, s 2013-2016-ig szerkesztőbizottsági tagja a „Gyermeknevelés” c. online folyóiratnak.
2010-ben „Ünnepek, megemlékezések, kultuszok a 20. századi tanítóképzőkben” című projektet vezettem 17 hallgató részvételével.

Harminc alkalommal szerepeltem előadóként országos, valamint nemzetközi tudományos  konferencián. Publikációs jegyzékemen több mint százhúsz kisebb-nagyobb írás – köztük 6 monográfia, ill. önálló tanulmánykötet; 15 általam (is) szerkesztett kötet, 64 tanulmány, tudományos előadás (közülük 8 idegen nyelvű) s 29 tudományos cikk, recenzió, s 16 egyéb írás – található. A magyarországi német tanítóképzésről írt monográfiámról 17 elismerő ismertetés jelent meg: Németországban (a müncheni Suevia Pannonica-ban, a stuttgarti Unsere Post-ban),  az USA-ban (a baltimore-i Amerikai Magyar Újságban) és rangos hazai fórumokon (Századok, Múltunk, Regio, Valóság, Magyar Tudomány, Barátság, Kisebbségkutatás, Új Dunatáj, Népszabadság stb.). A kötetet bemutatta a rádió „Gondolat – jel” s a televízió „Múzsa” c. kulturális magazinja is. Az általam (is) szerkesztett, 1988-ban megjelent, Lunacsarszkij-memoárkötetet 4, az 1999-ben és 2000-ben napvilágot látott Budapest-történeti szöveggyűjteményeket 7, a 2004-ben Rozsondai Zoltánról s a 2007-ben Nagy Lászlóról közreadott könyveket eddig 6, ill. 5 alkalommal recenzálták. 2008-ban megjelent munkáimról eddig 24 ismertetés látott napvilágot (AETAS, BUKSZ, Magyar Tudomány, Magyar Narancs, Kritika, Századok, Múltunk, Levéltári Szemle, Egyháztörténeti Szemle, Kisebbségkutatás, Barátság, Iskolakultúra, Új Pedagógiai Szemle, Magyar Pedagógia, Pedagógusképzés, Neveléstörténet, Valóság, Magyar Református Nevelés, Könyv és Nevelés, Tanító, Budapesti Nevelő). Tudományos írásaimról, előadásaimról eddig összesen 83 recenzió készült, s a rájuk vonatkozó, tudomásomra jutott hivatkozások száma: 224. (Az összes hivatkozásaim száma több, mint háromszáz.)

Hallgatóim rendszeresen sikerrel szerepelnek a főiskolai/kari Tudományos Diákköri Konferenciákon. 1990-ben a humán szekcióban egy I., 1994-ben a neveléstudományi szekcióban (iskolatörténeti dolgozattal) egy I. s a társadalomtudományi szekcióban egy II. s egy III.; 1996-ban a társadalomtudományi szekcióban egy I. és egy III., s az idegen nyelvi szekcióban (nemzetiség-történeti témával) egy II.; 1998-ban a társadalomtudományi szekcióban egy I., 2000-ben egy II., 2002-ben két I. helyezést, 2004-ben egy kiemelt I. és két I. díjat (a társadalomtudományi és neveléstudományi szekcióban) s 2010-ben a társadalomtudományi szekcióban I. és II. második helyezést, 2011-ben egy különdíjat, 2012-ben egy II. díjat értek el a vezetésemmel kutató fiatalok –, többségük lehetőséget nyert az OTDK szereplésre is. Kevesen éltek ezzel, így az országos fórumokon 1997-ben a társadalomtudományi szekcióban, a mai fiatalok egy karakteres politikai orientációval rendelkező csoportjáról írt dolgozattal könyvjutalmat; 1999-ben, az iskolanővéri intézmény 1929-1933 közötti történetéről írt munkával III. helyezést; s 2005-ben a humán szekcióban, a dunabogdányiak 1945-1950 közötti megpróbáltatásainak történetét feltáró tanulmánnyal, a történelmi alszekcióban I. helyezést értek el hallgatóim.

x

Kutatói érdeklődésem elsősorban századunk történeti, ideológia- s eszmetörténeti problémáira irányul, különös figyelemmel a vizsgált eszme-, ill. művelődéstörténeti jelenségeknek a szűkebb, vagy tágabb társadalmi praxissal, ill. az oktatással való összefüggéseire.

A hetvenes években Kelet-Európában akkoriban uralkodó ideológia genezisének problémái foglalkoztattak, s vezettek az orosz  "baloldali bolsevizmus" sajátos képviselői: Bogdanov, Gorkij, Lunacsarszkij 1907-1910 közötti munkásságának vizsgálatához. “Elmélet és gyakorlat. A ‘baloldaliság’ korai történetéhez” című, 1990-ben megjelent könyvemben a régiónkban akkor még az SZKP történetírásban domináns "szakrális-hagiografikus" írásmód helyett a "közönséges történetírás eszközeivel" – s mindaddig ismeretlen nyugati (genfi, stockholm-i, stanford-i, new york-i), budapesti és moszkvai levéltári források felhasználásával –, releváns új eredményeket felmutatva, dolgoztam fel az atavisztikus orosz állam és a radikális értelmiségi csoportok viszonyát, a bolsevik párt és ideológia, s a filozófiai köntösbe bújtatott ideológiai viták természetét, s a korai “proletkultot”.

A kelet-európai változások irányították figyelmemet a térségünkben újra a figyelem középpontjába került nemzeti- nemzetiségi problematika felé. Így jutottam a magyarországi állami német nemzetiségi tanítóképzés politikai történetének feltárásához. Ezen ugyancsak jól körülhatárolható (ám önmagán több irányba is túlmutató) téma monografikus feldolgozását adja az – 1000 éves a magyar iskola s a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért alapítványok, a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya, valamint a Fővárosi Közgyűlés Oktatási Bizottsága támogatásával három kiadásban is napvilágot látott – "Iskola és Politika" c. könyv, mely a  M. Kir. Állami Németnyelvű Tanítóképző-Líceum protohistóriáján s történetén túl, bemutatja a korszak nemzetiségi oktatáspolitikáját, a német-magyar viszony egy metszetét, a kettős identitással rendelkező magyar állampolgárok dilemmáját. Képet ad a háború alatt hangsúlyeltolódások révén meg-megújuló keresztény nemzeti és a német nemzetiszocialista ideológia sajátos kollíziójáról és interferenciáiról, valamint néhány figyelemre érdemes "kisember" csetléséről-botlásáról, humanista értékőrző kísérletéről a "háborúba ájult Európa" "oly korában".

Tanítóképzős munkálkodásom mellett ugyancsak a közelmúltban, hazánkban lezajlott változás –az állam és a különböző (pluralista viszonyok mellett az alkotmányos kereteken belül szabadon versengő) ideológiák között paradigmatikusan megváltozott viszony – ösztönzött újabb, (az OTKA támogatására érdemesített) kutatási témám kiválasztásához. “Állam - ideológia - iskola. Politikai-világnézeti törekvések (elvárások) és a nevelés, valamint a társadalomtudományi oktatás az állami tanítóképzőkben a 20. századi Magyarországon” c. kutatásba hallgatók széles körét vontam be. Ennek szerves folytatását, kibővítését adta az “Oktatáspolitika és tanítóképzés. Preparandiák, prepák és tanáraik a 20. századi Magyarországon” című az OTKA-nál 2007-ben, „kiváló” minősítéssel zárult kutatási ciklusom.

Ennek eredménye volt az „Adalékok Nagy László pályájához1918-1922” című kötet, mely tucatnyi levéltár forrásaira támaszkodó dokumentatív elbeszélése révén érdemi új elemekkel gazdagítja a 150 éve született tanítóképző intézeti igazgatónak, jeles gyermektanulmányozónak az 1918-1919. évi forradalmak alatt, s azt követően játszott szerepéről kialakult képünket. Megtudhatjuk miként lett az „imperialisztikusan magyar” álláspontot képviselő, a gyermektanulmányi szempontokat érvényesítő demokratikus közoktatás, s korszerű tanítóképzés ügyének elkötelezett Nagy László, az internacionalista elveket képviselő, „proletárdiktatúra”: a Tanácsköztársaság „útitársává”, a Közoktatásügyi Népbiztosság munkatársává (iskolareform-ügyi osztályvezetőjévé). Új mozzanatokkal ismerkedhetünk meg a közoktatási reformról folyt akkori vitákról, arról, hogy a szovjet munkaiskola-koncepció hatására – valószínűleg – csak ideiglenes kompromisszumként fogadták el a tanítómozgalom által oly régen szorgalmazott 8 osztályos népiskolára vonatkozó, „nem forradalmi” reformelképzeléseket. Egy 1919. augusztusi beszámoló révén részletes áttekintést kaphatunk a népbiztosság – a közoktatást (a népoktatást, a tanítóképzést, a testnevelést stb.) érintő – reformterveiről, s a gyermektanulmányozók kivételes pozíciójáról, tevékenységéről a 133 nap alatt. Más források ennek következményeiről tájékoztatnak: az igazolási eljárásokról, a támogatásmegvonásról, arról a bonyolult játszmáról, melynek révén – a polgári demokratikus iskolareform-elképzeléseihez, az akadémiai szintű tanítóképzéshez rendületlenül ragaszkodó, ezért az akkori oktatáspolitikai törekvéseket opponáló – Nagy Lászlót marginalizálták. Fináczy Ernőtől, Kornis Gyulától, Imre Sándortól, Révész Gézától származó ismeretlen dokumentumok révén újabb adalékokkal, egyben kérdésekkel ismerkedhetünk meg a „népiskolai pedagógia” és az „egyetemi/akadémiai pedagógia” viszonyáról, az egyetemi gyermektanulmány-oktatás kezdeteiről és az első magyarországi, budapesti kísérleti lélektani intézet létrejöttének fiaskójáról.

A budai állami tanítóképző indulásának 140. és a felsőfokú tanítóképzés létrejöttének 50. évfordulói előtt tisztelegnek „A magyar művelődés és a tanítóképzés történetéből 1868-1958” és az „Oktatáspolitika és tanítóképzés Magyarországon 1945-1960” című kötetek. Arra hívják fel a figyelmet, hogy a tömegkommunikációs eszközök (a rádió s a TV) általánossá válását megelőző időszakban, az iskolakötelezettség kiterjedésével, a kultúraközvetítés egyetlen olyan intézménye, amely szinte minden állampolgárhoz elért, a nép- majd az általános iskola volt. Főszereplőjével a jövő nemzedékek nevelőjének, „programozójának” tekintett tanítóval, akit a tanítóképzőkben készítettek fel hivatására. Ezért „a szélsőségek korában” egymást tagadó politikai-világnézeti törekvések, különböző modernizációs elképzelések megvalósításán serénykedő oktatáspolitikusok, iskolafenntartók közös meggyőződése volt, hogy fontos miképp programozzák a programozókat, s hogy megfelelően válogassák, kézben tartsák, instruálják a programozók programozóit: a tanító(nő)képző intézeti tanárokat. A tanítóképzők sorsának alakulása így a közoktatás többi intézményénél szorosabban követi a rendszer, ill. kurzusváltásokat, s karakteresen jeleníti meg azok jellegét. E két kötet egy 36 íves monográfiát és kilenc rövidebb-hosszabb tanulmányt fog össze. A 64 levéltár, ill. kézirattár (köztük másfél tucat egyházi) többszáz fondjának; magánszemélyek naplóinak, visszaemlékezéseinek, dokumentumainak; s – a kutatás keretében készült – többszáz interjúnak; továbbá 8 könyvtárban fellelhető periodikák széles körének és kiterjedt könyvészeti anyagnak a felhasználásával, dokumentatív-elbeszélő módszerrel készült munkák eddig ismeretlen, vagy a téma szempontjából alig hasznosított források tömegét vonták be a kutatásba. E széles forrásbázisra támaszkodva, esetenként újszerűen – a különböző történelmi korszakokban és a mai hazai szocio-kulturális szekértáborokban általánosan elfogadottnál – árnyaltabb képét próbálják nyújtani a magyar oktatáspolitika ilyen irányú törekvéseinek, mozgásterének. A tanítóképzés politikai és társadalomtörténetét érintő írások sajátos képet adnak a 20. század során többször „színét” és jellegét váltó hatalom mindenkori ideológiai céljairól, az érvényesítésük érdekében alkalmazott (tanügyigazgatási-ellenőrzési; eszmei, financiális, karriert ösztönző, valamint adminisztratív, sőt: munka- és büntetőjogi megtorló) eszközeiről – s ezek effektivitásáról vagy diszfunkcionalitásáról. A konkrét folyamatok, események, összefüggések, témák, személyek (Klebelsberg Kuno, Váczy Ferenc, Juhász Béla és Rozsondai Zoltán stb.), korszakok vizsgálatának szentelt esettanulmányok – különösen így együtt, egymással kiegészítve, „feleseltetve”, reményeim szerint – túlmutatnak önmagukon: fontos adalékokkal szolgálhatnak az adott elbeszélés révén feltáruló mélyebb összefüggések, társadalmi mechanizmusok megértéséhez is. Ezáltal új szempontokkal, értelmezési keretekkel, vagy éppen az elterjedt fogalomhasználattal kapcsolatos érdemi észrevételekkel járulhatnak hozzá a 20. századi hazai művelődés- és iskolatörténet folyamatainak megismeréséhez, az azokról folyó tudományos diskurzushoz. E kötetek írásai érintik a tanítóképzés 1868-1918 közötti és későbbi létszámának, összetételének alakulását, s az 1918-tól 1958-ig terjedő időszak szinte valamennyi jelentős oktatáspolitikai fordulatát. A tanítóképzés mikéntjére, céljaira, szervezetére, irányítására vonatkozó elképzelések, viták, intézkedések mellett nagy hangsúllyal szerepel bennük a tanítókkal (az őket képző intézménnyel), s a tanítóképzős tanárokkal kapcsolatos társadalmi-politikai elvárások alakulásának ismertetése. A történelmi, s a trianoni Magyarországon a kormányzat az analfabetizmus leküzdésében, a kötelező iskoláztatás általánossá tételében, a valláserkölcsi nevelésben, a nemzetiségi lakosság állampolgári, kulturális és nyelvi kötődéseinek alakításában, valamint a korszerű gazdálkodási ismeretek s a szabad művelődés falvakban való terjesztésében számított munkájukra. Az 1918–1919. évi forradalmakban a polgári demokratikus törekvések, majd a proletárdiktatúra szolgálatába kívánták állítani a tanítóképzőket, s ennek ellenhatásaként, az ellenforradalmi rendszer „a szocializmussal, kommunizmussal” szembeállított keresztény-nemzeti ideológia terjesztését is „a nemzet napszámosai” s képzőik feladatának tekintette (valamennyi kurzus az ízlésének meg nem felelőket a pályáról való eltávolítással fenyegetve). Rövid átmeneti időszak után, az „ötvenes években” az immár pártállami ideológiává átlényegített marxista–leninista–sztálinista eszmék (tanok) hatékony terjesztését követelték a pedagógusoktól (időszakonként markáns ateista-antiklerikális hangsúlyokkal), a fentiekben leírtakat a falu szocialista átalakításához szükségesnek vélt agitátori szereppel kiegészítve – s a meg nem felelést komolyan szankcionálva. A mindenkori hatalom elvárásainak „fontosságától” és mindenkor szűkösnek vélt anyagi mozgásterétől függően dotálta/honorálta az általa szorgalmazott célok elérésében részt vállaló intézményeket, pedagógusokat. Döntően ez befolyásolta az oktatáspolitika irányítóinak a tanítóképzés színvonalával, a képzési idő, ill. szint és volumen emelésével kapcsolatos állásfoglalásait. E „játszma” különböző fázisairól, szereplőiről (beleértve a különböző tanítói és tanári szervezeteket), kiemelkedő vagy tipikus egyéniségeiről is referálnak a két kötet tanulmányai, „a tanítóképzés mindennapjaiban” is tesztelve az oktatáspolitikai intenciók és az iskolai életvilág viszonyát. E kötetek írásai és azóta napvilágot látott tanulmányaim figyelemmel vannak az iskolákban szereplő „kisemberek” (diákok, pedagógusok) – mindenkori történeti korlátok közötti – mozgására, boldogulási kísérleteire: az én-érvényesítés és az én-azonosság megőrzésének visszatérő konfliktusaira.
„Az alapfokú közoktatás ’kulcsa’: a magyarországi tanítóképzés politikai és társadalomtörténetéhez 1868-1958” című akadémiai doktori értekezésem nyilvános vitája 2009. december 8-án 11 órakor volt az MTA székházának kupolatermében. Az opponensek (Kardos József, Nagy Péter Tibor, az MTA doktorai és Fazekas Csaba PhD) egybehangzó javaslatára a Bíráló Bizottság (Ormos Mária akadémikus, elnök, Karády Viktor akadémikus, Lackó Miklós, Ladányi Andor, Mészáros István, Pukánszky Béla, Sipos Péter az MTA doktorai, Balogh Margit kandidátus, Kéri Katalin PhD) az adható 27 pontból 26-tal javasolta a Doktori Tanácsnak az MTA doktora cím odaítélését.

Bibliográfiai adataim, munkásságom az MTMT-ben olvasható.