A TANÍTÓKÉPZÉS A LEGFELSŐ DÖNTÉSHOZÓ FÓRUMOK ELŐTT: 1954[1]

Egy súlyos következményekkel járó

oktatáspolitikai döntés születése

 

Donáth Péter

 

 

Az 1923-tól de facto ötéves tanítóképzés képzési idejét 1950-ben — a gyakorlati év bevezetésével — lényegében egy évvel csökkentették. Az ezt követő évtizedben — az akkor legfelső döntéshozó fórum — „a Párt” (a Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt) Politikai Bizottsága három ízben: 1954-ben, 1956-ban és 1958-ban foglalkozott érdemben „a nemzet napszámosai” képzésének problémáival, a képzési idő/szint felemelésének lehetőségével.[2]

 

Jelen közleményemben az első, az ígéretes előkészítés nyomán a pedagógusképzés szempontjából váratlanul kedvezőtlen és súlyos végkifejlettel zárult döntés előkészítésének folyamatát és motívumait próbálom — a fellelhető levéltári és nyomtatott források részletes bemutatásával s (a résztvevők szóbeli közléseit hasznosítva) történeti kontextusba ágyazásával — rekonstruálni.[3]

 

A témája szempontjából parciális, elsősorban a tanítóképzős, ill. tanító kollégák (neveléstörténészek, kortársak) számára érdekkeltő történet — reményeim szerint — túlmutat önmagán: alkalmas a korabeli oktatáspolitika döntési (tervezési és irányítási) mechanizmusainak bemutatására, s talán a döntéshozók politikai-világnézeti motívumainak felvillantására is.

 

 

Az előzményekről röviden

 

Az intézményt — a megváltozott társadalmi-politikai konstellációnak „meg­felelően” — rekapituláló 1950. évi 43. számú törvényerejű rendelet értelmében „a tanítóképzők feladata az általános iskola alsó tagozata (I–IV. osztály) részére a szocialista nevelés elveinek megfelelően képzett, általánosan művelt, felsőbb tanulmányokra is képesített nevelők elméleti és gyakorlati képzése. [...] Tanítóképzőt csak az állam tarthat fenn [...] a képzés időtartama négy év, melyet egy gyakorlóév követ. [...] A tanítóképzőben közismereti tantárgyakat és a tanítóképző szakirányának megfelelő elméleti és gyakorlati tantárgyakat kell tanítani. A tanulók tanítási gyakorlati kiképzésének helye a tanítóképzővel szervezetileg összefüggő gyakorló általános iskola” — olvashatjuk a rendeletben, mely egyebek között a IV. évet lezáró érettségi vizsgáról és a gyakorlóévet követő képesítő vizsgáról is intézkedett.[4]

 

A tanítóképzés idejét lényegében a három évtizeddel korábbi szintre csökkentő átszervezést eleve fenntartással fogadó Rozsondai Zoltán[5] két tanév tapasztalatai alapján — a következőképpen jellemezte az új intézményt: „A volt kapitalista társadalmi rendszer tanítóképzésének világnézeti alapja a valláserkölcsi világnézet volt. Új társadalmi rendszerünkben, a szocializmus építésének korszakában a tanítóképzés alapja a természettudományos világnézet, a dialektikus materializmus lett. [...] A múlt tanítóképző-intézete és a ma tanítóképzője között ez a legdöntőbb különbség.”[6] „…mélyreható változások mentek végbe a tanulók szociális összetételében. [... A ”kis emberek” iskolájába] a tanítóképzőbe nagy tömegben vonultak be a dolgozó paraszt és munkás gyermekek.” A képzős tanárok kétharmada az államosításig egyházi intézményekben tanított. Ezért részben ideológiai okokból — a korábban világnézetileg meglehetősen homogén tantestületek fellazításának céljával — tudatosan kezdeményezett, részben az időszakra általánosan jellemző rutin „átcsoportosítások” folytán, a testületek összetétele változott, „a szakszerűség szempontjából kedvezőtlenül” alakult[7]. Tagjaik alig negyede rendelkezett tanítóképző intézeti tanári képesítéssel, így „a minőségi tanítóképzést, szakképzést, a négyéves keretben csak csökkentett, lefokozott mértékben oldhatták meg”.[8] Több okból is megalapozottnak bizonyult tehát Rozsondai Zoltán 1951. január 20-án megfogalmazott aggodalma: „A ma tanítóképzője, akárcsak a múlt tanítóképzője, kettős célt tűz ki: általánosan művelt ember és kiváló szakember kialakítását [...] kulcskérdése az, hogy mennyire tudja megvalósítani kettős célkitűzését, amit a múlt tanítóképzője nem tudott megoldani. Ez itt a nagy kérdés, amire csak néhány év tapasztalata adhat feleletet...”[9]

 

Az 1950. évi oktatáspolitikai fordulat tanítóképzős vonatkozását firtató szónoki kérdésre átfogó választ adott Darvas József közoktatásügyi miniszter 1952. szeptember 18-án. „Az általános-, középiskolai és tanítóképzői tantervek átdolgozására” vonatkozó javaslata elemző részében úgy találta, hogy „az általános és középiskolákban lassan emelkedik a tanulmányi színvonal. Sok az elégséges és elégtelen tanuló. Nem kielégítő a tanulók világnézeti, politikai, erkölcsi fejlődése sem. A materialista világszemlélet, a szocialista hazafiság sok esetben felszínes, szólamszerű, nem eléggé megalapozott, ami módot ad klerikális és egyéb burzsoá befolyások érvényesülésére. A tanulók elméleti ismeretei több tantárgyban nincsenek eléggé összekötve szocialista építésünk gyakorlatával. A hibák okait eddig az általános iskola nagyarányú szaktanárhiányában, a pedagógusok szakmai és ideológiai felkészültségének fogyatékosságaiban és a középiskolai iskoláztatás hibáiban láttuk. Ezek mellett a valóban fennálló okok mellett nem kerestük a hibák forrásait tanterveinkben és tankönyveinkben, melyek javarészt a VKM-mel kapcsolatos párthatározat[10] után készültek néhány hónapos rohammunkával[11], s melyeken azóta több kisebb változtatást hajtottunk végre kellő tervszerűség nélkül” — kezdte mondandóját a miniszter, majd az egyes iskolatípusok helyzetét áttekintve a tanítóképzés problémáira tért át:

 

Az általános és középiskoláknál is több kifogás merül fel a tanítóképzők munkája ellen. A végzett fiatal tanítók tárgyi, de különösen módszertani tudása alatta marad a kezdő pedagógusokkal szemben támasztható igényeknek is. Politikai felkészültségük, a falu életében, a mezőgazdaság területén való tájékozottságuk nem felel meg az élet támasztotta követelményeknek.[12] Sok esetben gyenge munkájuk része az általános iskola alsó négy osztályában, az alapismeretek nyújtásában tapasztalt gyenge eredményeknek.

 

A kedvezőtlen helyzet egyik oka, hogy évekig a gyengébb tanulók mentek tanítóképzőbe, csak az utóbbi két évben történt e téren javulás. Ehhez járul, hogy a tanárok java része nem speciálisan képzett tanítóképzői, hanem polgári iskolai és gimnáziumi tanár. De mindennél komolyabb ok az, hogy a tanítóképző tantervei és tankönyvei néhány speciális tárgy (pedagógia, ének, zene) tanításától eltekintve alig különböznek a gimnáziumi tantervektől, tankönyvektől, nem szolgálják az általános iskola alsó tagozatában folyó oktatásra s a gyakorlati életre való előkészítést. Tanterveinknek ez az alapvető hibája különös világossággal mutatkozik meg a szovjet tantervekkel való egybevetéskor.

 

Tanterveink nem biztosítanak kellő óraszámot az általános iskola alsó tagozatában döntő magyar és számtan tanítására. [...] nem biztosítják az egyes tárgyak alsó tagozati módszertanának tanítását szorosan az egyes tárgyak tanításához és a gyakorlóiskolákban folyó oktatáshoz kapcsolva. Nem tanítunk a tanítóképzőkben mezőgazdasági ismereteket, műhelygyakorlatokat, politikai ismereteket, melyek a szovjet tantervben komoly szerepet játszanak a fiatal tanítók politikai, gyakorlati képzése szempontjából. Nem tanítunk a tanítóképzőkben pszichológiát és logikát” — írta a miniszter[13], s az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztálya számára készült előterjesztés határozati javaslatokat vázoló részében — látszólag — figyelmen kívül hagyta a tanítóképzés eredeti (ötéves) képzési idejének visszaállítására irányuló felvetéseket[14]: „A Közoktatásügyi Minisztérium dolgozza át a tanítóképzők tanterveit és tankönyveit. Az új tantervek — a valamennyi tanterv átdolgozásánál érvényesülő alapvető szempontokon kívül — biztosítsák az általános iskola alsó tagozatában döntő tantárgyak tárgyi anyagának és módszertanának alapos tanítását, valamint a végző tanítók számára szükséges politikai és mezőgazdasági ismereteket. [... A] tanítóképzőkben 1954/55-től két-három év alatt lépjenek életbe az új tantervek, hogy a tankönyvek alapos kidolgozása biztosítva legyen és minél kevesebb átmeneti tantervre legyen szükség.”

 

A MDP KV Agitációs és Propaganda Bizottsága Révai József elnökletével 1952. december 5-én tárgyalta „az általános és középiskolai tanterv módosítására” vonatkozó javaslatot.[15] Az időközben lényegesen átdolgozott dokumentumból elhagyták az eredeti előterjesztésben „kifogásolhatónak” talált tanítóképzésre vonatkozó részeket, így a miniszter által az ülésen előterjesztett anyag kizárólag az általános iskola és a gimnázium problémáival, s azok „megoldására” az új tantervek kidolgozásának elveivel és bevezetésük feltételeivel foglalkozott. Az eredeti előterjesztés hangsúlyai (s a mi történetünk) szempontjából váratlan fordulatnak az lehetett az oka, hogy a tervezet — talán a szovjet példa másolásának vagy/és a tervektől elmaradt tanteremépítésből adódó nehézségek csökkentésének szándékával — a 8+3=11 osztályos iskolarendszer bevezetését javasolta.[16] A bizottság által elvetett elképzelés[17] háromra kívánta csökkenteni a középiskolai osztályok számát, ami a tanítóképzés szempontjából egyenesen katasztrofális lett volna. Az intézménytípus nyilván ezért került ki az előterjesztésből...

 

 

Elvetélt kísérletek a képzési idő emelésére vonatkozó javaslat napirendre tűzetésére

 

Így azután a tanítóképzés ügye egyelőre nem került a döntésre hivatott fórumok elé. Amiből nem következik, hogy ne is foglalkoztak volna vele. Jobbításának lehetőségét folyamatosan — s egyre inkább a pedagógusképzés egészével összefüggésben — vizsgálták a minisztérium és a pártközpont illetékesei. Erre utal az 1952. december 3-i előterjesztés azon kitétele is, mely szerint „az egyetemi és főiskolai tanárképzésben, valamint a tanítóképzésben tervbe vett javítások 5-6 éven belül azt eredményezik, hogy az új fiatal nevelők a mainál felkészültebben kezdenek hozzá a tanításhoz”.[18] A meglehetősen hosszú időszakra utalás azt jelentheti, hogy a képzési idők sietős felemelésére gondoltak az előterjesztők. Ugyanis, ha 1953 szeptemberétől egy-egy évvel meghosszabbították (visszaállították) volna a tanító- és tanárképzés képzési idejét, úgy — ötéves középfokú, ill. egyetemi képzéssel számolva — az eredmény valóban csak 5-6 év múltán jelentkezhetett...

 

Valószínű, hogy ugyanakkor a szeptemberi előterjesztésben Darvas József által kiemelt „gyengeségek” egy részének gyorsabb — a már a képzőkben tanuló évfolyamokat is érintő — orvoslását is kívánatosnak tartották, mert már a következő tanévtől öt új tantárggyal egészítették ki a négyéves képző amúgy is igen zsúfolt tananyagát. A nagykőrösi tanárok véleménye szerint a lélektan, a logika[19], az egyetemes neveléstörténet, a mezőgazdasági ismeretek, a műhelygyakorlatok kurzusai mellé „magas igényű tankönyveket mellékeltek”, amelyek „nem felelnek meg sem a megszabott óraszámnak, sem a tanítóképzés közvetlen érdekeinek”[20]. Tették ezt akkor, amikor — Csukás Istvánnak, a Pedagógusképző Főosztály vezetőjének megítélése szerint is — már az előző évben „túlterheltek voltak a tanulók”[21]. A szakmailag méltányolható (ill. az akkori oktatáspolitikai törekvések szempontjából érthető) új tárgyak bevezetése „megoldhatatlan feladat” elé állította a képzős tanárokat és tanulókat egyaránt; ezért „a tanítóképzés sajátos célkitűzéseinek megvalósítására” bevezetett új tanterv fenntartása mellett a minisztérium — „addig is, amíg a tanítóképzés ideje emelhető” — bizonyos tananyagcsökkentésre kényszerült.[22]

 

Reakciójuk, Rozsondai Zoltán egykorú feljegyzése[23], valamint Kovács Józsefnek egy (1954. februári OM-kollégiumi ülésen tett) megjegyzése — mely szerint: „az 1953/54. tanévre készült tantervi reform kísérelte meg, hogy a tanítóképzők addigi inkább általános gimnáziumi jellegét szakprofilúvá alakítsa át, ez viszont nem 4, hanem 5 évre volt tervezve[24] — arra utalhatnak, hogy a pedagógusképzésért felelős minisztériumi „légvárépítők” az előkészítés időszakában valóban a képzési idő gyors felemelésére számítottak. Negyedszázad múltán Kovács József úgy emlékezett, hogy „1953 nyarán a párt Központi Titkárságán — a betegeskedő Révai József helyett — Farkas Mihály foglalkozott a közoktatás kérdéseivel. „Még miniszterhelyettesi minőségemben vele beszéltem meg a tanítóképzés fejlesztésére vonatkozó javaslatunkat, melyben a képzési időnek négy évről öt évre történő emelését terjesztettük elő.”[25]

 

Ha pontosabb datálásra törekszünk, abból kell kiindulnunk, hogy Kovács József 1951 januárjától 1953 októberéig tevékenykedett miniszterhelyettesként[26], tehát az előterjesztésnek ebben az időszakban kellett megszületnie. Nehezíti az időzítést az is, hogy memoárírónk a történteket a Nagy Imre-kormány hivatalba lépése utáni fejlemények között említette, holott Révai Józsefet (akkor még Farkas Mihállyal együtt) az 1953. június 27–28-i KV-ülésen leváltották titkári funkciójából, így őt „nyáron” aligha helyettesíthette bárki is, legkevésbé pedig az átmenetileg szintén menesztett Farkas Mihály. Mindebből az következik, hogy az ötéves tanítóképzés bevezetésére vonatkozó javaslatnak vagy a kormányváltást megelőzően, vagy az augusztus 12-én reaktivált — ám a terület felügyeletével hivatalosan csak szeptember 30-án megbízott — Farkas Mihály „regnálása” idején kellett megszületnie.[27] Mindkét szcenárió mellett/ellen sorakoztathatók érvek.

 

Az 1953. tavaszi–kora nyári datálás mellett szól, hogy akkor éppenséggel előfordulhatott, hogy a valóban betegeskedő (ám ennek ellenére politikailag aktív) Révai Józsefet — a számára kevésbé fontos ügyekben — valaki helyettesítette[28]. Az már kevésbé valószínű, hogy ez a személy a „négyes fogat” tagja, a hadseregtábornok honvédelmi miniszter lett volna; bár ez sem kizárt, hiszen KV-titkári felügyeleti területe ekkoriban meghatározatlan volt... Emellett szól az is, hogy — az oktatásügy ritmusát s az ilyen jellegű munkák időigényességét figyelembe véve — az 1953 szeptemberétől bevezetni szándékozott tárgyak tematikáinak, tankönyveinek elkészítését röviddel a fentiekben hosszasan ismertetett miniszteri javaslat megtárgyalása után (1952 végén–1953 elején) el kellett kezdeni; s hogy az új tárgyak azonosak voltak a Darvas József által hiányoltakkal. A kortársak által sok szempontból elmarasztalt[29] (és már az 1950. évi 43. sz. tvr. kiadásakor hivatalban volt) miniszterről a rendelkezésre álló memoárok és az általam megkérdezett közeli munkatársak egybehangzóan állítják: tanítói végzettsége és a falu, a vidék sorsa iránti érdeklődése folytán affinitást érzett a tanítóképzés problémái iránt.[30] Ezért feltételezhető, hogy az ötéves képzés visszaállítására vonatkozó javaslat előkészítése az ő támogatásával történt.

 

Az 1953. őszi forgatókönyv ellen szól az a körülmény, hogy Nagy Imre kormányprogramjában óvott „a fiatal új értelmiség képzése terén” a felsőoktatás „erőszakolásától”, „az oktatási rendszerünkben megtalálható túlzásoktól”, a „légvárépítéstől”; ugyanakkor „az eddigieknél jóval nagyobb gondot” kívánt fordítani „a népiskolákra”, a „kis magyarok elemi oktatására”, a tanyai, a falusi, a munkásnegyedi iskolákra.[31] Ez nem sok jót ígért a tanítóképzéssel kapcsolatos — éppen akkoriban körvonalazódott — UNESCO-ajánlások mérlegelése szempontjából, hiszen általában a felsőoktatás fejlesztésének visszafogását helyezte kilátásba; ami semmiképpen sem javította a tanítók felsőfokú képzésének esélyét.[32] Mivel — mint ez rövidesen nyilvánvalóvá lett — a középiskolai oktatás is a diszpreferált kategóriába került, ez sem lehetett túl kecsegtető a tanítóképzés számára. Ugyanakkor némi reményt táplált az a tapasztalat, hogy a 20. századi Magyarországon a tanítóképzés sorsa iránti politikai érdeklődés általában korrelált az elemi, ill. általános iskolai fejlesztési elképzelésekkel, s a tanyasi, falusi népességgel kapcsolatos politikai elvárások alakulásával.[33] Márpedig az utóbbiak hangsúlyozottan szerepeltek a kormányprogramban, s ez — ha közvetetten is — a tanítóképzés sorsának jobbrafordulását sejtette.

 

A miniszterváltás viszont kevés jót ígért az érintett szakemberek[34] számára. Erdey-Grúz Tibor ugyanis már bemutatkozó beszédében leszögezte: „tudomása van arról, hogy a minisztériumban egyesek a tanár-, illetve a tanítóképzés képzési idejének felemelését tervezik. Vegyék tudomásul [...] hogy ezeknek a terveknek nincs reális, megokolt, elfogadható alapja, mert a Szovjetunióban rövidebb idő alatt különb tanítókat és tanárokat képeznek, mint nálunk.”[35] Márpedig a Rozsondai Zoltán által is meggyőzhetetlennek bizonyult[36] miniszter ellenére (háta mögött) ritka az ilyen miniszterhelyettesi kezdeményezés... Ámde a konkrét történeti szituációban egy, a felsőoktatásból érkezett — s a közoktatás, különösen a tanítóképzés iránt kevés érdeklődést mutató — akadémikus, szakértelmiségi (csak 1954 májusától KV-tag[37]) miniszterrel kapcsolatban korántsem kizárható egy ilyen akció. Első helyettese ugyanis (az 1946-tól KV- s ekkoriban amellett agit-prop. bizottsági tag[38]) Andics Erzsébet — a pártközpont és a minisztertanács illetékes munkatársaihoz (Bence Gyulához, Köte Sándorhoz és Kálmán Györgyhöz) hasonlóan a tanítóképzést „az általános iskolai nevelés kulcskérdésének” tekintette.[39] S ha számításba vesszük, hogy a Darvas József iránt évtizedek múltán is mélyen elkötelezett főtisztviselőt Erdey-Grúz Tibor — néhány hónappal későbbi hatállyal — már nyáron menesztette, s hogy Kovács József tudta: állami vonalról a pedagógus-szakszervezet elnöki pozíciójába kerül, akkor korántsem elképzelhetetlen, hogy működése utolsó hónapjában, e szempontunkból fontos (ám a közoktatás és még inkább a minisztériumi munka egésze szempontjából parciális, az új miniszter számára pedig másodrendű) kérdésben továbbra is a korábbi miniszterrel azonos saját álláspontját képviselje. Így azután — a történteket akkoriban közelről ismerő Köte Sándor és Füle Sándor szerint is — lehetségesnek, sőt valószínűnek látszik, hogy Kovács József Erdey-Grúz Tibor véleményétől eltérve javasolta a KV-titkár Farkas Mihálynak a tanítóképzés képzési idejének felemelését.

 

A fentiek értelmében a területért felelős KV-titkár (Farkas Mihály) és miniszterhelyettes (Kovács József) találkozójára csak október első napjaiban kerülhetett sor, vagy — esetleg — augusztus végén, szeptemberben. E tanácskozás eredményeként körvonalazódhatott az az 1953. október 10-i dokumentum, melyben — az 1954. februári KV-határozat II. része 6. pontja korai variánsaként — a közoktatás egésze szempontjából fogalmazták meg javaslataikat a pártközpont munkatársai a pedagógusképzéssel, s azon belül a tanítóképzéssel kapcsolatban:

 

„Az általános és középiskolák fiatal pedagógusokkal való ellátásának, a pedagógusképzés színvonalának emelése érdekében:

 

a) Az általános iskolai tanító és szaktanárképző rendszerünket közelebb kell vinni az általános iskola igényeihez. A tanítóképző és pedagógiai főiskola hallgatóit a pedagógus pálya hivatástudatának, megszerettetésének és megbecsülésének növelésével, az általános és középiskolákban jól tanuló diákok közül kell biztosítani.

b) A tanítóképzők, pedagógiai főiskolák tanárellátottságát elméletileg képzett, gyakorlati pedagógiában jártas kiváló szakemberekből kell biztosítani.

c) Az általános iskolai pedagógusképzés tanulmányi ideje megemelésének lehetőségét az OM vizsgálja meg: a tanítóképzők tanulmányi idejének 4 évről 5 évre való felemelését[40], a már beiskolázott tanulók tanulmányi rendjének megzavarása nélkül; a Pedagógiai Főiskolák tanulmányi idejének 2 évről 3 évre való felemelését, a hallgatók általános műveltsége, valamint a szakpedagógiai elméleti és gyakorlati felkészültsége színvonalának emelése érdekében (Sic!).

 

Az általános iskola szaktanár-ellátottságának kielégítése érdekében növelni kell a Pedagógiai Főiskola hallgatólétszámát”(!) — írták a dokumentumban, majd leszögezték, hogy „a pedagógusok társadalmi, politikai megbecsülésének növelése, túlterheltségük csökkentése érdekében:

 

Meg kell szilárdítani állami és pártszervezeteinknek a tanítók tekintélyét, fel kell lépni a pedagógusok [...] helytelen, adminisztratív megterhelése (statisztikák, begyűjtés, szemináriumi brosúraárusítás stb.) ellen. Ki kell alakítani, hogy a pedagógusok társadalmi munkája [...] a kultúrforradalom megvalósulását segítse elő. (Előadások, falusi kulturális munka irányítása, természettudományos felvilágosító munka stb.) A pedagógustársadalom népnevelő munkáját a szülők között végzendő pedagógiai felvilágosító munkával szorosan össze kell kapcsolni. [... munkájuk] értékelésénél alapnak az oktató-nevelő munkában elért eredményt kell tekinteni. (Kitüntetések, jutalmak stb.) Az adminisztratív túlterhelés csökkentésével időt kell biztosítani az órára való alapos, színvonalas felkészülésre.

 

Felül kell vizsgálni a pedagógusok ideológiai-szakmai továbbképzési rendszerét, a továbbképzés tematikáját. Csökkenteni kell a továbbképzési anyag túlméretezettségét, az ebből származó túlterhelést.”[41]

Bármelyik szcenárió szerint történt is tehát a formálisan a pártközpont illetékes osztálya által javaslatba hozott dokumentum előkészítése, az eredmény ugyanaz: némi minisztériumi segédlettel a hivatalban lévő miniszter szándékától eltérő kezdeményezés született a tanító- és tanárképzés színvonalának javítására, a korábban megkurtított képzési idők visszaállítására. Talán e „szépséghibát” ellensúlyozandó (a javaslat „forrása” prezentálásának szándékával?), vagy egyszerűen a kezdeményezés politikai súlyának növeléséért, a kész dokumentumot egy 1953. október 17-i, a vidéki pedagógusok problémáinak[42] felmérésére szervezett tanácskozás anyagához csatolták, s azzal együtt terjesztették a Politikai Bizottság elé.

 

A KV-székházban 30 vidéki nevelővel folytatott eszmecserén[43] Erdey-Grúz Tibor oktatási miniszter és Horváth Márton KV-osztályvezető átfogó képet nyerhettek a meghívottak nehézségeiről, problémáiról, köztük a pedagógusképzéssel — a pályakezdő, illetve gyakorlóéves tanítókkal — kapcsolatos elégedetlenségükről is. A tanácskozást záró Horváth Márton hozzászólását mentegetőzéssel kezdte: a kormányprogram meghirdetése óta „eltelt három hónap [... és]  semmi sem valósult meg abból a programból, ami az általános iskolákra vonatkozik. [...] de [...] a párt és a kormány felfigyelt ezekre a nehézségekre. [...] alapos kutató, a problémákat feltáró tevékenység folyik, hogy mi is a reális helyzet általában az általános iskoláinkat [...] és különösen a falusi, tanyasi iskolákat illetően”. Márpedig — állította az előadó — a részletesen taglalt nehézségek felszámolása „politikai jelentőséggel bír a pártvezetőség számára, hiszen a falusi tanító a falu népének legtekintélyesebb vezetői közé tartozik. [...] és minden nehézség ellenére a falusi tanítónak a tekintélye az utóbbi években is inkább növekedett.[44] Tapasztaltuk a nagy politikai akciókban, kampányokban, a választások idején, hogy a falusi tanító, aki össze van forrva [...] nemcsak a gyermekkel, hanem az egész falu népével, a szülőkkel is [...] felismerte azt, hogy a népi demokrácia [...] hibáival együtt is összehasonlíthatatlan minden más rendszerrel. [...] A haladó gondolat egyik legfontosabb centrumává kezd válni az iskola [...] harci területté. [...] Az elvtársak munkáján múlik az, hogy milyen gyorsan győzedelmeskedik a haladó, hazafias, valóban a nép érdekeit szolgáló gondolat falun”[45] — hangsúlyozta Horváth Márton.

 

S bár érvelése bizonyára a felsőbb pártvezetés álláspontját tükrözte, a Politikai Bizottság, amely 1953. december 23-án tárgyalta először „a közoktatás helyzetéről és feladatairól” szóló előterjesztést, mégsem hagyta meg a további átdolgozásra visszaadott szövegben a pedagógusképzés reformjára (a képzési idők felemelésére) vonatkozó javaslatokat. E témát az ötéves terv revíziójából adódó „pedagógusfelesleg” kezelésének kérdésével együtt, később kívánta megtárgyalni.[46]

 

A tervrevízió következtében (december végén) a KV Agitációs és Propaganda Osztálya, valamint az Oktatásügyi Minisztérium felülvizsgálni kényszerültek „a nagyfokú tanerőhiányra” vonatkozó októberi álláspontjukat[47], sőt az akkoriban felszínre került adatok alapján éppen ellenkező problémákkal szembesültek. „Oktatásügyi terveink kidolgozásánál megsértettük az arányos fejlesztés követelményeit” — írta 1954. február 1-jén napvilágot látott cikkében a kormányprogrammal összhangban — Jóboru Magda miniszterhelyettes. „Elhanyagoltuk az általános iskola fejlesztését, túlfejlesztettük, túlszakosítottuk közép- és felsőoktatásunkat [...ezért] középiskoláink, valamint egyetemeink és főiskoláink fejlesztésében bizonyos mértékben visszalépünk.”[48]

 

Hogy miben, miért és mennyire, arról másnap — „a pedagógiai főiskolák és a tanítóképzők 1954. évi terveinek módosítását” proponáló — feljegyzésben olvashattak a pártközpont illetékesei: a júniusban óvónőképzőkben végző 1320 hallgatóból kb. 370 elhelyezése látszott biztosítottnak. A 2388 képesítőző tanítójelölt közül kb. 635 (más számítás szerint 404) elhelyezését látták aggályosnak. Az 1959/60-ig terjedő időszak tervszámait sorakoztatva, az előterjesztők úgy vélték, hogy az időszak során 2650 fős „tanítófelesleg” várható. Ezért a képző intézmények felvételi keretszámainak az 1954. évre tervezett 2100-ról 800-ra való csökkentését javasolták — mivel enélkül a „nevelőfelesleg” 1954/55-ben 4250 lenne.[49] A részletes számításokkal alátámasztott minisztériumi előterjesztés váratlanul érhette a címzetteket, hiszen a tanítóképző elsőseinek létszáma a megelőző években a következőképpen alakult: 1950/51-ben 3252; 1951/52-ben 3016; 1952/53-ban 2872.[50] Még 1953 őszén is — a tervezett 2600 növendék helyett — 2980 elsőéves kezdte meg tanulmányait.[51]

 

Hasonló felismerés vezethette az OM Tudományegyetemi Főosztályát „az egységes tanárképzés bevezetésére” vonatkozó előterjesztésének megfogalmazásakor: „az elkövetkező években már csak az általános iskolák fokozatos fejlesztéséhez, valamint a középiskolák természetes utánpótlásához kell nevelőket képezni. Ez együttesen mintegy évi 1000-1200 nevelő kiképzését teszi szükségessé, [ami] az egyetemeken is könnyen kiképezhető. [...] Ezért a jövőben mind az általános, mind a középiskola szaktanár szükségletét a tudomány-egyetemeken kell kiképezni” (Sic!) — állították, a pedagógusképző főiskolák fokozatos megszüntetését kilátásba helyezve.[52]

 

Az OM Kollégiumának 1954. február 11-i ülésén tárgyalt előterjesztésben meg sem említették, hogy a tanárképzésnek a tanítóképzéssel bárminemű összefüggése lehetne. Joggal bírálta ezt Kálmán György, a Minisztertanács Hivatalának illetékes főelőadója (korábban az OM főosztályvezetője), aki — Füszfás Jenő OM terv-főosztályvezetőhöz hasonlóan — a pedagógusképzés problémáinak egységes kezelését tartotta célravezetőnek. Az utóbbi számításaiból ugyanis egyértelműen kiderült: nemcsak a főiskolai, illetve egyetemi szintű tanárképzés, hanem — a szaktanítók/tanítók kényszerű felső tagozati foglalkoztatásának eddigi gyakorlata miatt — a tanító- és a főiskolai tanárképzés jövője (felvételi keretszámai) is összefüggenek. Február 19-én Füszfás Jenő alternatív számításokat küldött Bence Gyulának a pártközpontba, melyben az 1954. évi tanítószükséglet/kibocsátás számain túlmenően a második ötéves terv időszakára is többféle számítást készített. Kalkulációi során 20 tanítóképző megszüntetését feltételezte, s költségszámításokat végzett a létező négyéves középfokú (26 500 Ft), a középiskolára épülő „kétéves intézeti” (23 600 Ft), s a gimnáziumi érettségire épülő „kétéves pedagógiai főiskolai” (29 700 Ft) tanítóképzés várható egy főre eső költségeiről.[53]

 

Gazdasági szempontból előnyösnek tűnő adatsora sem keltette fel Erdey-Grúz Tibor miniszter figyelmét, aki az egységes tanárképzésre vonatkozó, február 24-én Farkas Mihálynak átküldött tervezetében csak annyiban foglalkozott a (változatlanul négyéves) tanítóképzéssel, amennyiben azt a szaktanár/tanító túlképzés problémái megkívánták: „A tanítóképzőkben 1957-ig végez 6400 tanító, a szükséglet 2400 (a felesleg 1955 nyarától jelentkezik) [...] az általános iskolai tanítófelesleget nemcsak a tanteremépítés vártnál lassabb üteme idézi elő, hanem közvetve a középiskolai tanárfelesleget okozó [...] tanulói létszámcsökkenés is. Az általános iskola felső osztályaiban ugyanis még több ezer szaktanár hiányzik. A hiány pótlására eddig évenként kb. 1500-2000 tanítót vittünk a felső tagozatba, egyidejűleg levelező főiskolai oktatásba vonva be őket. Ha azonban a középiskolában el nem helyezhető középiskolai tanárokat az általános iskola felső osztályaiba küldjük, akkor évente 1500-2000-rel több tanító marad az alsó osztályokban.” „Az 1955-től jelentkező tanítófelesleget az úttörőmozgalom, a népművelés, a MTH[54] otthonok területén kívánjuk elhelyezni. [...] Ha a második ötéves tervben 5000-nél több tantermet tudunk építeni, a felesleg csökken[55]. [...] 1954 őszétől 48 tanítóképző közül 20-at fokozatos visszafejlesztéssel megszüntetünk” — olvashatjuk az előterjesztésben.[56]

 

Az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztálya 1954. március 2-án szempontunkból fontos megjegyzéseket fűzött az előterjesztéshez: „nem értékeli egészében és összefüggésében a pedagógusképzés súlyos problémáit[57] [...]  nem veszi figyelembe, [hogy] a tanítóképzés reformja, az alsó tagozat erősítése nélkül a felső tagozat színvonalának emelése megvalósíthatatlan [...] figyelmen kívül hagyja a tervbe vett intézkedés bevezetésének politikai kihatását. [...] mellőzi a pedagógiai főiskolák megszüntetésének s a tanító- és óvónőképzők lényeges létszámcsökkentésének politikai következményeit, a káderek elhelyezésével együtt járó problémákat. [...] megvan a lehetőség arra, hogy a pedagógusképzők normális létszámának megállapításával elért megtakarítással és a pedagógusképzés átfogó reformjával a pedagógusképzést minden területen lényegesen magasabb színvonalra emeljük” — hangsúlyozták a feljegyzés összeállítói, majd a középiskolai képzésre épülő kétéves szakiskolai tanítóképzés mellett érveltek: „A jelenlegi tanítóképzés bevezetése óta válsággal küzd. Nem tudja teljesíteni azt a követelményt, hogy növendékei az általános műveltséggel együtt a tanítói munkához nélkülözhetetlen szakanyagot is elsajátítsák. (A tanítóképzőkben 20 tantárgy van, szemben a gimnáziumok 12 tantárgyával. A tanítóképzőkben a tantárgyak 60%-a heti 1-2 órás tárgy, a gimnáziumban 12%. [...]) 16-17 éves fiatalok logikát, pszichológiát tanulnak, ugyanakkor nem tudnak helyesen írni, számolni. A tanítóképzés reformja, mely középiskolai képzésre épülne 2 éves szakképesítéssel, ezeket a problémákat megoldaná. [...] Az alsó tagozatú nevelőképzés reformja [...] a működő pedagógusok számára pedagógiailag és politikailag is indokolható perspektívát mutat. Progresszív lépés lenne a párthatározat és a kormányprogram szellemében.”[58]

 

A dokumentumot összeállító KV-munkatársak — helyzetükből és az írás jellegéből adódóan — nem bocsátkoztak részletekbe arra vonatkozóan, hogy vajon miképpen is lehetne korszerűsíteni a tanítóképzést. Valószínűleg ehhez kérték az OM illetékes ügyosztályának javaslatát, amit négy nap múlva Rozsondai Zoltán el is készített „Nevelőképzési kérdések” címmel[59] — Bence Gyulának címezve. Az akkoriban a pártközpont s a minisztériumok közötti levelezésben szokatlan „nem bizalmas” jelzéssel ellátott feljegyzésben a nagy tapasztalattal rendelkező szakember — a döntéshozók számára fontos szempontokat, „hívószavakat” előtérbe állítva — kifejtette, hogy „a hatéves képzés teljes értékű tanítóképzést jelentene minden tekintetben. A szocializmus építése korszakában mind az általános iskolai tanítás, mind az általános iskolai tanító társadalmi kulturális irányító feladata, a világnézeti harcban való helytállása szempontjából ez a képzés lenne a teljes értékű. Három megoldási lehetőséget látunk:

 

a) Hatéves tanítóképző: az általános iskolára épített 6 évfolyam teljes egészében, kezdettől fogva a tanítóképző céljait szolgálná. Biztosítaná az általános és a pedagógiai műveltséget, pedagógiai és az általános iskolai alsó tagozati tanítás szempontjából szükséges egyéb készségek (ének-zene, rajz, testnevelés) kialakítását. A hat évet tanító-képesítő vizsga zárná le. Oklevele képesítene az általános iskola alsó tagozatában való tanításra; felvételi vizsgával felsőbb tanulmányokra.

b) Érettségire épített két évfolyamos tanítóképzés. Kettős megoldási lehetőség van: az általános gimnáziumi érettségire és az olyan érettségire épített, mely biztosítja már a tanítói szakkészségek (ének, rajzi készség) megszerzését.

 

Az általános gimnáziumi érettségire épített tanítóképzés előnyei: iskolarendszerünk minden megrázkódtatás nélkül áttérhetne erre a képzésre. A múltban is volt ilyen jellegű képzés: gimnáziumi érettségivel, különbözeti vizsga alapján egész osztályok végezték el a tanítóképző V. osztályát, s szereztek tanítói képesítést. E tanítók általában beváltak. Nagyobb hiányok a készségek, a hivatástudat területén jelentkeztek.

 

A tanítóképzést előkészítő szakközépiskolai érettségire épített kétéves tanítóképzés.

 

Előnyei: az életkorhoz és hosszabb időhöz kötött tanítói szakkészségek kialakítását (ének-zene, testnevelés, rajz) teljes mértékben biztosítaná, a tanítói pedagógiai jellegű tapasztalatok szerzésére az általános iskola látogatásával módot adna, s ezzel hozzájárulna a tanítói hivatástudat kialakításához.

Hátránya: a tanulóanyag megfelelő kiválasztása nélkül, az iskola könnyen másodrangú, gyenge középiskolává fejlődne ki. Megfelelő irányítás nélkül a kiváló tanulók nem a pedagógiai pályát, a tanítói foglalkozást választanák további célul. Ugyanez vonatkozik az általános gimnáziumi érettségire alapozott tanítóképzésre.

 

Mindent egybevetve: legcélszerűbbnek a teljes értékű tanítóképzés megoldása szempontjából a megfelelő szakjellegű középiskolára épített kétéves (akadémiai jellegű, értékű) tanítóképzés látszik.[60] Abban az esetben, ha a gimnáziumi érettségire épített képzést valósítjuk meg, a tanítói szakkészségek kialakítása érdekében általános gimnáziumaink egy részébe (a szükségleteknek megfelelő mértékben) kötelező tárgyként az ének-zenét, egy részébe pedig a rajzot kellene bevezetni. A másik megoldási mód az lehetne, hogy a gimnáziumokba ezeket a tárgyakat sehol sem vezetjük be, és a kétéves tanítóképzésre bízzuk az ének-zenei és rajzi készség kialakítását, úgy ahogyan ma a pedagógiai főiskolákon is megy. Ennek hátránya: kétéves képzés megfelelő előképzés nélkül nem elegendő elfogadható készség kialakítására; a készségek kialakításának, illetőleg megalapozásának ideje életkorhoz kötött, főként a zenében” — írta Rozsondai Zoltán, majd reális helyzetmegítélése folytán sietve hozzátette: „Átmenetileg teljesen elfogadható megoldásnak tekintjük az ötéves tanítóképzést.

Megvalósítása rendkívül nagy haladást jelentene a mai sivár helyzethez képest,”[61] mivel

 

„a) a tanítójelöltek tárgyi tudása, pedagógiai készsége, politikai-erkölcsi magatartása, világnézete aránytalanul mélyebben lenne kialakítható, mint ma. Megszűnne a tanítójelöltek mai elviselhetetlen túlterhelése.

b) Lényeges mértékben enyhítené a jelenleg meglévő nevelőfelesleg következtében előállott alkalmazási kérdéseket (Sic!). A jelenlegi III. éves, esetleg a IV. éves tanítójelöltek különösebb tanulmányi nehézség nélkül végezhetnék el az ötéves tanítóképzőt, s költségvetésileg is megtakarítást jelentene a képzési idő felemelése. A jelöltek alkalmazása költségesebb, mint taníttatása” — hangsúlyozta az — ideológiai-politikai mozzanatok mellett gazdaságiak iránt is egyre fogékonyabb pártvezetők figyelmét felkelteni, az ügyhöz megnyerni szándékozó — előterjesztő.[62]

 

A Tudományos és Kulturális Osztály által közvetített-képviselt[63], alapos érvek hatására a Politikai Bizottság 1954. március 10-én elutasította az OM — fentiekben ismertetett — február 24-i előterjesztését. A „túlméretezett pedagógusképzéssel” kapcsolatos sürgős intézkedésekre új, komplex anyag elkészítésére utasította a minisztérium, az Országos Tervhivatal, a párt és a szakszervezet illetékeseit, s egyben bizottságot küldött ki a tervezési hibák és a felelősség vizsgálatára.[64]

 

Időközben — 1954. február 18-án — OM kollégiumi értekezleten foglalkoztak „a pedagógiaoktatás helyzetével a tanító/nő/- és óvónőképzőkben”. Az előterjesztés szerint a végzettek „túlnyomó többségükben megállják a helyüket, mégis szakmai képzettségükben iskolai és óvodai gyakorlatukban jelentős hiányosságok mutatkoznak [...]: 1. Pedagógiai elméleti tudásuk felszínes, hézagos. 2. Meglévő pedagógiai ismereteik nincsenek eléggé tudományosan megalapozva, sok bennük a téves idealista nézet. 3. Nevelő-oktató gyakorlati készségük fejletlen, bizonytalan; a pedagógia elméletét a gyakorlatban kevéssé tudják alkalmazni.[65] 4. Hivatástudatuk általában megnyugtató, de a férfi tanítók esetében még nem kielégítő; nevelői magatartásuk sok esetben hibás” — írták az előterjesztők, a problémákat a tantervek és tankönyvek állapotára, a pedagógusok képzettségének hiányosságaira, a szakmódszertannal és gyakorlati képzéssel kapcsolatos nehézségekre vezetve vissza.[66]

A vitában felszólalók sorra vették a képzéssel kapcsolatos szakmai és politikai[67] problémákat, a tantestületek összetételével kapcsolatos aggályaikat, s többen is hangsúlyozták: a négyéves képzés keretein belül aligha születhet megnyugtató megoldás, ezért célszerű lenne a tanítóképzők ilyen természetű problémáit a tanárképzés idejével együtt ismét napirendre tűzni.

 

A tárgyalt témán túlmutató, a képzés egészének a problémáit feszegető vita lezárásakor Erdey-Grúz Tibor nem sok hajlandóságot mutatott az egyértelmű, ám „óvatosan hangolt” jelzések figyelembevételére. Összefoglalójában megállapította: „a tanítóképzők politikai helyzetének megjavítására — a párthatározatok végrehajtásában — konkrét javaslatot kell tenni. Gondoskodni kell arról, hogy a tankönyvek bírálata [...] kéziratban történjék. A gyakorlóiskolai tanárok [...] továbbképzését meg kell vizsgálni. [...] Egységes tervet és iránymutatást kell kidolgozni a minisztériumnak a gyakorlóiskolákban folyó tanítás módjára.” Majd a félreértések elkerülése végett hozzátette: „a kidolgozásnál figyelemmel kell lenni arra, hogy a tanítóképzés 4 éves”.[68]

 

 

Egy „progresszív válságkezelő” előterjesztés születése

 

Ám az 1954. március 10-i PB-határozat végrehajtása során még a tanítóképzés ügyei iránt kevés affinitást mutató miniszter[69] sem akadályozhatta meg, hogy az érintettek komolyan mérlegeljék „az ötéves tanítóképzés bevezetésének szükségességét és lehetőségét” részletesen taglaló — a fentiekben ismertetett „Nevelőképzési kérdések” valamelyes hatását tükröző — április 30-i előterjesztést. Ebben a fentiekben már idézett érveket rendszerezték s egészítették ki: „amilyen a tanító, olyan az általános iskola, amilyen a tanítóképző, olyan a tanító” — írták, s a kormányprogramra hivatkozva kiemelték, hogy a tanítónak „döntő szerepe van a szocialista társadalmi rend világnézetének kialakításában falun és tanyán [...] A négyéves tanítóképző sem az általános iskolai oktató-nevelő feladatra, sem erre a társadalmi feladatra nem készítheti elő megfelelően a tanítójelölteket, [... hiszen] közismereti tárgyainak heti óraszáma mindössze 76%-a a gimnáziumi közismereti tárgyak [...] óraszámának, tehát négy év alatt egy teljes osztály [...] anyagával maradnak el a gimnáziumhoz képest...” A javaslat legitimitását erősítendő, hivatkoztak arra is, hogy „a Szovjetunió tanítóképzése egy évvel hosszabb ideig tart, mint az érettségi megszerzéséhez szükséges idő”, s hogy „a tanítóhiány megszűnésével a képzési időt tovább emelik”.[70] Majd — az 1954 tavaszától egyre fontosabbá váló gazdasági szempontokra tekintettel — kimutatták, hogy a megszűnő tanítóképzők felszabaduló fenntartási költségei „könnyedén biztosítják az ötéves képzés bevezetésével járó [...] évente mindössze 1 500 000 Ft-ot”.

 

A megvalósítás módját kétféleképpen vázolták a „lehetőségek” taglalásának szentelt részben:

 

„a) Tanítóképzői érettségi vizsgára épített V. évfolyammal, s ennek tanítói képesítő vizsgával való befejezésével;

b) ötéves tanítóképzői tanulmány utáni tanítóképesítő vizsga letételével.

 

Az első megoldás előnyei: az első négy osztály a gimnáziumokéval majd­nem azonos értékű, elmélyült tárgyi tudást, általános műveltséget adna, a pedagógiai szaktárgyak és közismereti tárgyak jelenlegi kevertségét, mely eddig az elmélyült tanulást megnehezítette, sok tekintetben elhatárolná. A pedagógiai tárgyak túlnyomórészt az V. évfolyamba kerülnének, s így a tanulók írásbeli munkával való megterhelése egyenletesebben oszlana el az évfolyamok között. A tantárgyak egymásra épülése a tudományosság elvei szerint maradéktalanul biztosítható. A tanítói érettségi vizsga lezárná a közismereti műveltség nyújtását, s lehetőséget adna az V. évfolyamon a szakműveltség és szakkészség teljes értékű megszerzésére. Az érettségi vizsga a felsőbb tanulmányok [...]  szempontjából összhangot teremtene a többi középiskolával.

 

A másik megoldás előnyei: a folyamatos, érettségi vizsga nélküli öt évfolyamos tanulmány egységesebbé tenné az iskola szerkezetét, s kevesebb lehetőséget nyújtana a más irányú felsőbb tanulmányok folytatására. Bár ez a tanítói pályára való irányítás szempontjából előnynek tekinthető, általános köznevelés szempontból nem az” — szögezték le az anyag összeállítói, ezért a maguk részéről „az érettségire épített tanítóképesítést jobbnak, korszerűbbnek” tartották.

 

Mivel megítélésük szerint „az ötéves tanítóképzés bevezetése feltétlen szükségesség, s bevezetésének elhelyezési, pénzügyi nevelő-ellátottsági, benépesítési feltételei megvannak”, azt már — az akkori I., II. és III. éves tanítóképzősök számára átmeneti megoldásokkal, a továbbiakban beiskolázandók esetében pedig az új tanterv szerint — az 1955/56. tanévtől javasolták. [71]

 

Átfogó érvelésüknek is szerepe lehetett abban, hogy már május 6-án megszületett a tanítóképzést — 1954 őszétől — öt évre felemelni javasló, „a pedagógusképzés megjavítását és a pedagógusfelesleg felhasználását” átfogóan rendezni próbáló dokumentum első variánsa.[72] Az intézményhálózat szűkítését s egyben továbbfejlesztését tartalmazó tervezetből — a tanárképzéssel kapcsolatos viták elhúzódása s az új tanév előkészítésével kapcsolatos halaszthatatlan feladatok miatt — kiemelték az 1954. évi beiskolázásra vonatkozó tervszámokat[73], s május 12-én a Minisztertanács elé terjesztették: „Az 1954/55. tanévre tanítói állományunk 25 940 lesz.[74] Ha a második 5 éves terv tervidőszaka alatt 5000 tanterem épül, úgy az alsó tagozatú tanulócsoportok létszáma 2500-zal emelkedik, így 1959-60-ban az összes tanítószükséglet 29 140 lesz. Az elhelyezhető nevelők száma 3200. Ezzel szemben a tanítóképzőkben lévő tanítójelöltekből 1955-től 1957-ig 6450 végez. A felesleg tehát 3250. Az oktató-nevelő munka minőségi változása, a tantestület tehermentesítése érdekében beállíthatók függetlenített úttörő- és tanulmányi vezetők, továbbá pedagógiai képzettségű gondnokok. Ennek szükséglete 3500 fő, tehát a fenti felesleg teljesen levezethető[75]. A fentiek alapján 1954-ben és 1955-ben nem kellene a tanítóképzőkbe beiskolázni. A képzés folytonosságának biztosítása érdekében javasoljuk [a korábbi 2800, majd 2100 elsőéves helyett — D. P.] 650 tanítójelölt beiskolázását a jelenlegi 49 tanítóképző helyett 29 tanítóképzőbe (1 tanulócsoportra jutó tanulólétszám kb. 23 lesz)” — olvashatjuk a februári előterjesztés vonalát követő, azt néhány ponton módosító-kiegészítő előterjesztésben, melyben 1959-ig 2570 „feles­leges” — óvodai normarendezés esetén 804 kiképzendő — óvónővel számoltak, s a 22 óvónőképző közül 12-ben évente 400 elsőéves beiskolázását javasolták[76].

 

Lévén, hogy a korrekció következtében — a felemelt első ötéves tervben 1954/55 évre tervezett 48 000 helyett — már csak 40 000 elsős középiskolai tanuló beiskolázását tervezték[77], nem számolhattak a tanárszükséglet növekedésével. Ezért az 1955–1957-ben az egyetemeken végző 3370 tanárból az adott feltételek mellett mindössze 550-et láttak középiskolába elhelyezhetőnek. Amennyiben a középiskolai kötelező óraszámot 21-ről a háború előtti 18-ra csökkenthetnék, és függetlenített ifjúsági vezetőket, gondnokokat, könyvtárosokat állíthatnának munkába a középiskolákban, úgy a tanárfelesleg 1490-re csökkenne. Ők viszont elhelyezhetők lennének az általános iskolák felső tagozatán — vélték. Ily módon a tudományegyetemekre 1954-ben 715 fő helyett 400, a pedagógiai főiskolákra 1650 fő helyett 300 tanár szakos beiskolázását javasolták, az egri főiskola tanév végi megszüntetése mellett. Az előterjesztést a kormány június 11-én kisebb módosításokkal (a pedagógusképző főiskolák felvételi keretszámát 400 főre emelve, a megszüntetendő főiskola kiválasztását az OM-re hagyva) elfogadta.[78]

 

Másnap — hosszas vajúdás után — végleges formát öltött „a pedagógusképzés megjavítását és a pedagógusfelesleg felhasználását” célzó javaslat is, melyben a pedagógusképző főiskolák képzési idejének 2 évről 3 évre, az egyetemi tanárképzés 4 évről 5 évre és a tanítóképzés 4 évről 5 évre való visszaállítását javasolták a gyakorlóév egyidejű megszüntetése mellett. A korábban már ismertetett érveken túl az előterjesztők hangsúlyozták: a tanító-,  ill. tanárhiány 1953-ban megszűnt, 1954-től pedig „jelentős felesleg” jelentkezik, ezért immár okafogyottak a képzési idők csökkentésére vonatkozó 1950. évi döntések. A tanítóképzősök a heti 35-37, a pedagógiai főiskolások a heti 38-40 kötelező óra mellett túlterheltek — ami elkerülhetetlen minőségromláshoz vezet. Az egyszakos tanárok elhelyezése pedig nehézséggel jár.[79]            

 

Az előterjesztést — az Agitációs és Propaganda Osztály pedagógusképzéssel foglalkozó munkatársa — Köte Sándor véleményezte: „A tanítóképzés kérdése az elmúlt negyven évben állandóan napirenden volt. A kérdés megoldásával küszködött a Horthy-rendszer is. A fő probléma az, hogy az 5 éves képzés alatt is nehezen lehet megfelelő általános műveltséget és szakmai képzést nyújtani.[80] A tanítóképzés legjobb megoldása az lenne, ha főiskolai fokra tudnánk emelni. (Az 5 éves képzés bevezetése azonnal szükséges — a 4 éves képzés bevezetése bűnös könnyelműség volt)— írta, az UNESCO ajánlásaival egybecsengően[81] — Köte Sándor, hozzátéve: „peda­gó­gusképzésünk egész rendszerét kell megváltoztatni [...] Ehhez alapos vizsgálatra van szükség — s ha ez szeptemberig megvalósíthatatlan, akkor a következő gyakorlati intézkedések szükségesek:

 

a) az óvónőképzés megjavítása,

b) a tanítóképzőben 5 évre emelni a tanulmányi időt. A jelenleg végzősök gyakorlóévüket a képzőben töltsék el, kb. 8-ra csökkenteni a megszüntetendő képzők számát.

c) A Pedagógiai Főiskolákat és egyetemeket egy évig változatlanul hagyni (a beiskolázásokat természetesen mérsékelni).”[82]

 

 

A Politikai Bizottság váratlanul nemet mond —

a „reménytelenek reménye”

 

A véleményezett előterjesztést két alkalommal tárgyalta az akkoriban már mindent a megbillent gazdasági egyensúly helyreállításának szempontjából — az ezzel kapcsolatos szovjet intenciók figyelembevételével [83] — mérlegelő Politikai Bizottság.[84]

 

Első alkalommal 1954. június 30-án Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Hegedüs András és más PB-tagok részvételével (Nagy Imre távollétében), s az előadóként, ill. meghívottként közreműködő Erdey-Grúz Tibor, Andics Erzsébet, Jóboru Magda és mások jelenlétében tárgyalták a pedagógusképzés megjavítására és a pedagógusfelesleg felhasználására előterjesztett javaslatot. A — csak a felszólalók neveit tartalmazó — jegyzőkönyv tanúsága szerint a vitában Kovács István, Tamás Lajos, Szalai Béla, Gerő Ernő, Rákosi Mátyás, Berei Andor, Andics Erzsébet és Farkas Mihály vettek részt. Úgy döntöttek, hogy „a javaslatokat a PB nem fogadja el”. Erdey-Grúz Tibor vezetésével négytagú bizottságot küldtek ki, „hogy még egyszer vizsgálják meg a kérdéseket, azok anyagi kihatásait, és két héten belül tegyenek javaslatot a Politikai Bizottságnak”.[85]

 

További információk hiányában — a történeti kontextus mellett — a vita tartalmára csak az előterjesztésből, a határozatból, illetve az ad hoc bizottság állásfoglalásából következtethetünk.

 

Az eszmecsere kiindulópontját — nagy valószínűséggel — a KV 1954. februári határozata s az MDP májusi, III. kongresszusának állásfoglalása adta. „A közoktatás helyzetéről és feladatairól” szóló határozatban ugyanis — a kormányprogrammal összhangban — leszögezték: „közoktatási politikánk végrehajtása során nem gondoskodtunk megfelelően általános iskoláinkról, viszont — reális adottságaink számbavétele nélkül — túlfejlesztettük és túlszakosítottuk közép- és felsőoktatásunkat”.[86] Kongresszusi beszédében Rákosi Mátyás ezt azzal egészítette ki, hogy „az általános iskola nyolc osztálya nemcsak cél, hanem eszköz is: a legtehetségesebb fiatalok számára út a közép- és főiskolai műveltség megszerzése felé. Továbbra is teljes mértékben időszerű a magasabb fokú oktatás fejlesztése, de a jelen helyzetben nem a mennyiségen, hanem a minőségen van a hangsúly. Néhány évvel ezelőtt a közép- és felsőoktatás területén a munkás és paraszt többség biztosítása és a szakkáderek minél tömegesebb, minél gyorsabb kiképzése volt a két legfontosabb feladat. E feladatokat ma lényegében megoldottnak tekinthetjük” — állította az előadó, majd a létszámcsökkentésre, a visszafejlesztésre vonatkozó elképzelések taglalása helyett arról szólt, hogy „a főiskolai beiskolázásban most a szociális származás mellett egyre jobban előtérbe kell kerülnie a tehetség és a kiváló tanulmányi eredmény követelményének”.[87] A hatalmát átmenetileg Nagy Imrével megosztani kénytelen Rákosi Mátyás ezen — az értelmiségi származású fiatalok továbbtanulási lehetőségeinek javulását, eset­leg az oktatás minőségi fejlesztését (is) sejtető — diplomatikus megfogalmazása számunkra csak a februári határozattal való „szinoptikus olvasatban” fedi fel valódi értelmét, s vezet feltételezésünkhöz: június 30-án a vita a PB-ben — elsősorban — az egyetemek és a pedagógusképző főiskolák jövője, valamint a javaslatok költségkihatásai körül forgott.

 

Az első kérdéskörrel kapcsolatban az állt ugyanis az előterjesztésben, hogy „a középiskolai tanárfelesleg éveken keresztül olyan nagy, és a tanárszükséglet 5-6 év múlva is olyan kis mértékben emelkedik, hogy tudományegyetemeinkre éveken keresztül csak minimális számú hallgatót szabad felvennünk. Ennek folytán az egyetemek kapacitása — a jelenleg bennlévő nagyszámú évfolyamok kifutása után — csak mintegy 30-40%-ban volna kihasználva. [... Kapacitásukat] teljes mértékben ki tudnánk használni, ha az általános iskolai tanárokat is az egyetemen képeznénk. Ebben az esetben a képzési idő 4 év lenne. [...] Az általános iskolák felső tagozata egyetemi végzettségű tanárokat kapna, mint régen a gimnázium alsó négy osztálya s a polgári iskola[88]. Ez a megoldás — a 4 pedagógiai főiskola felszámolása következtében — lényegesen olcsóbb is [...]  Hátránya az, hogy a középiskolák részére gyengébb képzettségű tanárokat ad [...]  Egységes tanárképzés esetén évenként 1700-2000 I. évest vegyünk fel az egyetemekre. Három egyetemünk ennyi hallgatót el tud látni. A jelenlegi létszám túlzsúfoltság mellett 7100” — írták[89], az előzményekből ítélhetően valószínűleg parázs vitát kiváltva az OM előterjesztői.

 

A jelzett előnyök és hátrányok mérlegelése mellett — például az egri főiskola[90] s a fokozatos megszüntetésre ítélt tanító/nő/képzők[91] (a nyíregyházi, a soproni, a nagykőrösi és a kalocsai) kapcsán — bizonyos regionális, ill. szakmai érdekcsoportok hangja is beszűrődhetett a vitába. Bizonyára felvetődött az is, hogy a képzési idők felemelésével a korábbi korszak — kényszerű — oktatáspolitikai visszalépéseit korrigálhatnák az „új szakaszban”.

 

A költségvetés szorult — politikai okokból éppen a nyári hónapokban „dramatizált”[92] — helyzetének ismeretében nyilvánvaló, hogy az előterjesztés összeállítóihoz hasonlóan a hozzászólók nagy figyelmet szentelhettek a szakmai szempontból kétségtelenül indokolt javaslatok költségkihatásainak. A korabeli politikai diskurzus nyelvének és tematikájának ismeretében kockázat nélkül állítható, hogy a hozzászólók többsége hangsúlyozta: milyen nagy jelentősége van annak, hogy „a volt uralkodó osztályok kulturális monopóliumának megtörésével”, „a szocialista kulturális forradalom megvalósításával” „minden korábbi szintnél magasabbra emeljük népünk oktatását”, s hogy ebben milyen „kulcsszerepet játszanak a sokoldalúan képzett, pártunkhoz, népünkhöz hű, dialektikus materialista világnézetű, a társadalom, különösen a falu átalakulásában/átalakításában élenjáró pedagógusok”. A „szocialista társadalom fölényének bizonyításakor” szívesen és gyakran hivatkoztak arra is, hogy a „Horthy-fasizmus” időszakával szemben „nálunk nincs, megszűnt a pedagógus-munkanélküliség”. Így azután, „elvileg” bizonyára minden hozzászóló támogatta a pedagógusfelesleg felhasználására vonatkozó javaslatot, majd csendesen megkérdezte a — soha ki nem mondott — „maradékelv” jegyében[93]:

„Népgazdaságunk jelenlegi helyzetében megtehetjük-e, hogy ilyen összegeket áldozzunk” a pedagógus-munkanélküliség elkerülésére s a pedagógusképzés minőségének javítására?

 

Az ily módon csak félig (vagy úgysem) kimondott „nem”, ill. „aligha” mögött tulajdonképpen három egyszerűen megfogalmazható, de csak bizonyos számítások révén megválaszolható kérdés rejlett:

 

Az adott körülmények között, amikor kifejezetten kedvezőnek tűnt, ha a képzési idő meghosszabbítása révén a képző intézmények egy-egy évben nem bocsátanak ki végzős hallgatókat; amikor a kényszerű (megvalósításá­ban túl drasztikusnak, s így diszfunkcionálisnak bizonyult[94]) létszámcsökkentés révén bizonyos költségmegtakarítás látszott elérhetőnek a területen; hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a szakterületi vezetők sugalmazásának engedve azt — vagy legalább egy részét — az igencsak problematikus képzési színvonal, s vele a képzési idő emelésére fordítsák?

 

A „racionalizálási” kampány időszakában megér-e a „teljes foglalkoztatás” tézise s a kötelező óraszám csökkentése, valamint az ifjúsági vezetők, gondnokok stb. beállítása révén várható általános- és középiskolai színvonal-emelkedés 36+18=54 millió forint rendszeres költségvetési kiadást?

Ha az előző két kérdésre nemleges válasz születik: maradjon-e az ágazatban, fordítódjék-e pl. „a kis magyarok elemi oktatására” az így felszabaduló forrás[95], avagy azt elvonva, a költségvetési deficit csökkentésére használják fel?

 

A miniszter vezetésével Szalai Béla (az OT elnöke), Berei Andor (KV- osztályvezető) és Kovács József képviseletében Rácz Sándor (a pedagógus-szakszervezet titkára) közreműködésével július 8-án összeült bizottság nyilván aprólékosan elemezte az előterjesztés költségkihatásait s az egyéb forrásból rendelkezésre álló számításokat. A tanítóképzés csökkentett létszáma mellett az 5 éves képzés megvalósítása évente mintegy 8 millió, s 1955-ben egyszeri tételként további 13 millió (öt év alatt 53 millió, más számítás szerint: 58 millió) forint; ezzel szemben a 4 éves képzés változatlanul hagyása — öt év alatt — 91 millió forint megtakarítást ígért.[96] A főiskolai tanárképzéssel kapcsolatos számítások a 3 éves képzés esetén — az egyik főiskola megszüntetésével — 1954/1955-ben és 1955/1956-ban évi 19 millió, 1956/1957-től évi 6 millió (öt év alatt 56 millió) forint kiadáscsökkenést jeleztek. A 7000 hallgató helyett 2000-rel folytatandó egyetemi tanárképzés — 5 éves képzéssel számolva — évente 30 millió (öt év alatt kb. 150 millió) forint megtakarítást eredményezhetett az OM költségvetésében.

 

Vizsgálódásai eredményeképpen az Erdey-Grúz Tibor vezette grémium végül is „megállapította, hogy a képzési idők elégtelensége legsúlyosabban a pedagógiai főiskolákon folyó 2 éves általános iskolai tanárképzésben mutatkozik, mert a hallgatóknak szinte elviselhetetlen túlterhelésével sem sikerül megfelelő képzettségű szaktanárokat kiképezni”.[97] Ezért a minisztériumi illetékesek további információira támaszkodó[98] bizottság felülvizsgálta az előterjesztést — figyelmen kívül hagyta Köte Sándor észrevételeit is —, s azt javasolta, hogy

 

 

A Politikai Bizottság 1954. július 14-én — immár Nagy Imre[101] jelen- és Gerő Ernő távollétében — 6. napirendi pontként tárgyalta a bizottság jelentését, s azt egy, az egyetemeken felszabaduló helyiségek oktatási célra történő felhasználását előíró apró módosítással elfogadta[102]. A fentiekben felvetett első két kérdéssel kapcsolatos állásfoglalása egyértelmű volt: semmilyen olyan változtatáshoz nem járult hozzá, amely az 1954/1955., 1955/1956. és az 1956/1957. tanévben bármi módon mérsékelte volna a hallgatói létszámcsökkentéstől várható költségmegtakarítást. A főiskolai tanárképzés idejének meghosszabbítása ugyanis a bizottság előterjesztése szerint csak az 1957/1958. évtől növelte évenként 4,1 millió forinttal az OM kiadásait. Forrásaink alapján nem egyértelmű a válasz a harmadik kérdésre: nem sikerült tisztázni, hogy végül is mi lett a sorsa az évenként megtakarított 40-50 millió — összesen tehát kb. 200-250 millió forintnak[103]. Bár az akkori légkör ismeretében — kilenc nappal a gazdasági problémákat exponáló kormányülés és két héttel a híres/hírhedt Gazdaságpolitikai Bizottság felállítása előtt — igencsak valószínű, hogy a PB tagjait már ekkor a következő fiskális megfontolások vezették: „nem szabad irreális célokat kitűzni”, s az 1955. évi költségvetésben „az 1954. évi tényleges kiadásokhoz képest [...]  minimálisan 2 milliárd megtakarítást kell elérni”.[104]

 

Állásfoglalásuk kialakításakor tudták, hogy az OM illetékesei előterjesztésükben félreérthetetlenül leszögezték: „először arra törekedtünk, hogy a tanulmányi idő felemelése nélkül javítsuk meg a képzést tantervi változtatások stb. útján, mert ez volna a legtakarékosabb megoldás. Alapos vizsgálat után azonban úgy látjuk, hogy a 4 éves tanítóképzés és a 2 éves általános iskolai tanárképzés annyira tarthatatlan, hogy további fennmaradását a legszigorúbb takarékosság sem indokolhatja.”            

 

Márpedig a Politikai Bizottság — pusztán gazdasági szempontú „tűzoltó-válságkezelő” — döntésével meghosszabbította „a bűnös könnyelműség” korszakát, prolongálta a tanító- és tanárképzésben addig is „tarthatatlan” helyzetet, és ezzel akaratlanul is a hazai pedagógusképzést sújtotta.

 

 

1. számú diagram

 

       

 

Az 1. számú diagramot az alábbi adatokkal kiegészítve, valóban drámai kép tárul elénk. Az óvó- és tanítóképzők növendékeinek összlétszáma ugyan­is a vizsgált két évtizedben a következőképpen alakult: 1936/37-ben 9273, 1937/38-ban 8786, 1952/53-ban 13 083, 1953/54-ben 14 001, 1954/55-ben 9998, 1955/56-ban 7051, 1956/57ben 4988.[105] Már a PB-döntést követő szeptemberben 4000-rel — két éven belül további 5000-rel — csökkent a két intézménytípusba járó növendékek száma. 49-ből 20 tanító/nő/képző, és 22-ből 10 óvónőképző visszafejlesztését[106], ill. fokozatos gimnáziummá alakítását rendelték el.[107] Túlzás nélkül állítható: az 1954. évi határozat példa nélküli a hazai óvó- és tanítóképzés 20. századi történetében[108], hiszen a képzés idejének korábbi — ideiglenesnek hitt, a munkaerőhiánnyal indokolt, s (legalábbis az óvónőképzésben) a képzési volumen expanziójával társult — csökkentése fennmaradt a „pedagógus-túltermelés” viszonyai között is; csak­hogy immár brutális létszámcsökkentéssel párosítva.

A kilátástalanság érzetét keltő PB-határozat okkal-joggal frusztrálhatta a képzős tanárokat. Egyiküknek talán eszébe jutott, erőt adott Walter Benjamin szép megfogalmazása: „csak a reménytelenekért adatott nekünk a remény”.[109] S valóban: „a történelem” ezúttal is „megtréfálta” a — napi, hatalmi kényszerek és a beruházási ciklusok késztetéseinek bűvöletében az orruknál tovább alig tekintő; mindazonáltal szívesen „a történelmi szükségszerűség” megtestesítőinek szerepében tetszelgő — politikusokat. Nem tudták/tudhat­ták, hogya csökkentett felsőoktatási keretszámok ellenére is[110] — az „ol­csó” gimnáziumokat preferáló oktatáspolitikájukkal,[111] [lásd a 2. számú diagramot] akarva-akaratlanul az akkoriban visszafejlesztésre ítélt tanító- és óvó­nőképzők, majd az egyéb középfokú szakiskolák felsőfokúvá alakítását készítik elő.

 

 

2. számú diagram

 

 

Ennek a — KV Tudományos és Kulturális Osztályán már ekkor domináns felismerésnek[112] — tudatosításához, vagyis ahhoz, hogy szembesüljenek a közoktatás arányos (inherens pedagógiai szempontok által is motivált) fejlesztésének követelményét a meg-megújuló politikai, gazdasági kampányok[113] változó szükségleteinek alárendelő, voluntarista oktatáspolitika súlyos következményeivel, a PB tagjainak még éppen két esztendőre volt szükségük…[114]

 

 

Irodalom

 

Aczél Tamás – Méray Tibor (1989): Tisztító vihar. JATE Kiadó, Szeged.

A Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusának rövidített jegyzőkönyve, 1954. május 24–30. Szikra, Budapest.

Andor Mihály (1987): Dolgozatok az iskoláról. Művelődéskutató Intézet.

Angelusz Róbert (1992): A rejtőzködéstől a megnyilatkozásig. (A látens közvélemény természetrajzához.) In: Somlai Péter szerk.: Értékrendek és társadalmi-kulturális változások. Válogatott tanulmányok. ELTE Szociológiai Intézete, Budapest, 83–108.

Az 1935. évi április 27-re hirdetett Országgyűlés Képviselőházának Naplója. 17. k. Budapest, 1938.

Ábent Ferenc szerk. (1965): A közoktatásügy Európa szocialista országaiban. Tankönyvkiadó, Budapest.

Balatonfüredi pedagógus konferencia, 1956. október 1–6. (Rövidített jegyzőkönyv.) PTI, 1957.

Ballér Endre (1996): Tantervelméletek Magyarországon a XIX–XX. században. A tantervelmélet forrásai, 17. (Szerk.: Mátrai Zsuzsa – Horánszky Nándor.) OKI, Budapest.

Baráth Magdolna (1998): A szovjet nagykövet 1954. évi beszélgetései. In: Litván György szerk.: Évkönyv, VI. 1998. 1956-os Intézet, Budapest, 119–141.

Baráth Magdolna közl. (1998/1): Kiszeljov szovjet nagykövet beszélgetései Nagy Imrével és Gerő Ernővel 1954 elején. Múltunk, 43. 1. sz. 218–241.

Barla-Szabó Ödön (1981): Gazdaságpolitika és gazdasági fejlődés az MDP KV 1953. júniusi ülése után. Párttörténeti Közlemények, 27. 2. sz.

Bayer József (1997): A politikai legitimitás. Elméletek és viták a legitimitásról és a legitimációs válságról. Napvilág Kiadó, Budapest.

Báthory Zoltán – Falus Iván szerk. (1997): Pedagógiai Lexikon, szerk.: Keraban, Budapest, II. k.

Benjamin W. (1980): Goethe: „Vonzások és választások.” In: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Magyar Helikon, 97–190.

Berend T. Iván (1979): A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon, 1945–1975. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Berend T. Iván (1999): Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában, 1944–1990. Vince Kiadó, Budapest.

Berger P. L. – Luckmann T. (1998): A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiai értekezés. Jószöveg  Műhely, Budapest.

Bizó Gyula (1956): Dogmatizmus a nevelőmunkában. Nevelők Lapja, 12. évf., 9. sz. 3.

Bollókné Panyik Ilona (1982): Az állami tanítóképzés 1868 és 1945 között. Bölcsészdoktori disszertáció.

Borbándi Gyula (1997): Magyar politikai pályaképek, 1938–1948. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Csoma Gyula (2000): Közoktatás és nemzet. Új Mandátum, Budapest.

Csukás István (1953): Nevelőképzésünk helyzete és feladatai. Köznevelés, 9. évf., 18. sz. 417–420.

Darvas József (1952): Pedagógusaink továbbképzéséről. Köznevelés, 8. évf., 10. sz. 289–291.

Donáth Péter (1999): Oktatáspolitika és tanítóképzés — az első Nagy Imre-kormány idején. Magyar Pedagógia, 99. évf., 1. sz. 71– 95.

Donáth Péter (2000/7): A „kettős nevelés”-ről az ötvenes években. Valóság, 43. évf., 7. sz. 64–79.

Donáth Péter (2000): A felsőfokú tanítóképzés megteremtésének oktatáspolitikai előzményei, ideológiai motívumai (1953–1959). — In: Kovátsné Németh Mária et a szerk.: Óvó- és tanítóképzés az ezredfordulón. Az óvó- és tanítóképzés felsőfokúvá válásának 40., főiskolai szintre emelésének 25., az óvóképzés főiskolai szintre emelésének 15. évfordulójára. TÓFKK–ÓTE, Kaposvár, 149–158.

Donáth Péter (2000/3) Amikor a kőrösi „lámpás”-gyújtogatók átmeneti lámpaoltásra kényszerültek. Studia Caroliensia (A Károli Gáspár Egyetem folyóirata) I. évf. 2000/3. sz. 12–38.

Donáth Péter (2000/1): Rozsondai Zoltán a magyarországi tanítóképzés értékeinek megőrzéséért, megújításáért. In: Tantárgy-pedagógiai kutatások. Baja, 2000. 68–80.

Faragó László (1954): Gyakorlóéves pedagógusok ankétja. Köznevelés, 10. évf., 14–15. sz. 248–249.

Foucault M. (1998): A diskurzus rendje. In: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk. Pallas Stúdió – Attraktor KFT, Budapest, 50–74.

Füle Sándor (1968): A közép- és felsőfokú tanítóképzés fejlődése. Tanítóképző Intézetek Tudományos Közleményei. V. Debrecen, 185–197.

Füle Sándor (1970): A magyar tanítóképzés reformjai. 1945–1970. Tanítóképző Intézetek Tudományos Közleményei. VII. Debrecen, 7–19.

Füle Sándor szerk. (1956): A tanítóképzés újjászervezésének kérdései Magyarországon, 1904–1956. PTI Anyagszolgáltatás a pedagógia oktatói számára. 22. sz. Kézirat.

Füle Sándor szerk. (1956): Az elemi iskolai tanítók oktatása és képzése. Az UNESCO Neveléstudományi Intézete által 1954. január 4–9-én Hamburgban rendezett értekezlet anyaga. PTI Anyagszolgáltatás a pedagógia oktatói számára. 24. sz. Kézirat.

Gyarmati György (2000/9–10): A politika rendőrsége ’45–56. Beszélő, 3/5. évf., 9–10. sz. 85–94.

Gyóni Lajosné (1986): Néhány szocialista ország tanítóképzésének összehasonlító vizsgálata. Kandidátusi értekezés.

Hegedüs András (1988): A történelem és a hatalom igézetében. Életrajzi elemzések. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.

Hegedüs András (1989): Élet egy eszme árnyékában. Budapest.

Hegedűs B. András – Rainer M. János szerk. (1991): A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. IV. Partizántalálkozó. Sajtóvita. Múzsák, 1956-os Intézet.

Hegedűs B. András – Rainer M. János szerk. (1992): A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. VI. Pedagógusvita. Múzsák, 1956-os Intézet.

Imre Sándor (1912): Nemzetnevelés. Jegyzetek a magyar művelődési politikához. Budapest.

Izsák Lajos (1998): Rendszerváltástól rendszerváltásig. Magyarország története, 1944–1990. Kulturtrade Kiadó.

Izsák Lajos szerk. (1998): A Magyar Dolgozók Pártja határozatai, 1948–1956. Napvilág Kiadó, Budapest.

Jóboru Magda (1954): Oktatásügyünk helyzete és feladatai. Köznevelés, 10. évf., 3. sz. 49–53.

Kardos József (1997): A magyar iskola elmúlt évtizedei, 1945–1996. In: Iskola a magyar társadalom történetében. (Szerk.: Balogh László.) OPKM, Budapest, 69–79.

Kardos József – Kornidesz Mihály szerk. (1990): Dokumentumok a magyar oktatáspolitika történetéből. I. k. 1945–1953., II k. 1954–1972. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kállai Gyula (1987): Megkésett börtönnapló. Kossuth Könyvkiadó.

Kelemen Elemér (1994): Ezeréves a magyar iskola. Lapok a nevelés történetéből. Budapest.

Kelemen Elemér (1999): Gondolatok a magyar tanítóképzés kettős évfordulóján. In: Donáth Péter–Hangay Zoltán szerk.: Filozófia — Művelődés — Történet. A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, XVIII. Trezor Kiadó, Budapest, 53–64.

Kiss Árpád (1946): Nevelők a nevelőképzésről. Köznevelés, 2. évf., 20. sz. 4–8.

Kiss Árpád (1946): A nevelőképzés reformja. Köznevelés, 2. évf., 20. sz. 2–6.

Kiss Árpád (1999): Igazság költészet nélkül. TLA, Budapest.

Knausz Imre (1994): A közoktatás Magyarországon, 1945–1956. Kandidátusi értekezés.

Knausz Imre (1998): Történelem és oktatás. FPI.

Kornidesz Mihály (1987): A középiskola az 50-es években I–II. Pedagógiai Szemle, 1. és 2. sz. 33–49., 119–134.

Kovács József (1954): Gondoskodás a tanítókról. Nevelők Lapja. 10. évf., 3. sz. 1.

Kovács József (1978): Tegnaptól holnapig. Egy pedagógus visszaemlékezései. Tankönyvkiadó, Budapest.

Kozma Tamás (1985): Tudásgyár? Az iskola mint társadalmi szervezet. KJK, Budapest.

Ködöböcz József (1986): A magyar tanítóképzés történetének néhány jellemző vonása. Óvónőképzők és Tanítóképző Főiskolák Tudományos Közleményei. Debrecen, 285–299.

Köveskuti Jenő (1908): A tanítók akadémiai képzése. Magyar Tanítóképző, 23. évf., 108–116., 169–175.

Ladányi Andor (1985): A felsőfokú tanítóképzés előzményei, 1945–1959. Tanítóképző Főiskolák Tudományos Közleményei, XIX. Debrecen, 333–345.

Ladányi Andor (1986): Felsőoktatási politika, 1949–1958. Kossuth Könyvkiadó.

Ladányi Andor (1988): A felsőfokú tanítóképzés előzményei (1945–1959). In: Magyarfalvi Lajos szerk.: A tartalmilag megújított, négyéves tanítóképzés. BTF, Budapest, 197–232.

Ladányi Andor (1989): Mennyiségi fejlődés és strukturális változások: a felsőoktatás útja a felszabadulás után. Tankönyvkiadó–OKI, Budapest.

Ladányi Andor (1999): A magyar felsőoktatás a 20. században. Akadémiai Kiadó.

László Béla (1998): A (cseh)szlovákiai oktatásügy szerkezete, valamint közigazgatási és jogi keretei 1945 után. In: Tóth László – Filep Tamás Gusztáv szerk. (1998): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története, 1918–1998. II. k. Oktatásügy — közművelődés — sajtó, rádió, televízió. Ister, Budapest, 94–177.

Lukács Péter (1988): Iskola a piacon — avagy hogyan kerüljük el az újabb oktatási reformokat. Mozgó Világ, 14. évf., 5. sz. 6–16.

Magyar Statisztikai Zsebkönyv. 8. évf., 1939.; 13. évf. 1946.

Mannheim Károly (1999). Felkai Gábor szerk.  Magyar Panteon, Új Mandátum.

Mezei Gyula (1991): Tettem, amit tettem... Szabad Tér Kiadó.

Méray Tibor (1989): Nagy Imre élete és halála. Bibliotéka Kiadó.

Mérei Ferenc (1947–48): Demokrácia az iskolában. Neveléselmélet és iskolakutatás, 4. évf. 1985. 3. sz. 7–91.

Mészáros István (1994): ...Kimaradt tananyag ... Diktatúra és az egyház, 1945–1956. I. Márton Áron Kiadó, Budapest.

Mészáros István (1996): Ateista nevelés iskoláinkban, 1950–1990. Neveléstörténeti tanulmány. Eötvös József Kiadó, Budapest.

Mészáros István (1996b): A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája, 996–1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.

Nagy Imre (1954/II.): Egy évtized. Válogatott beszédek és írások, 1948–1954. II. k. Szikra, Budapest.

Nagy Imre (1984.): A magyar nép védelmében. Vitairatok és beszédek, 1955–1956. Magyar Füzetek, Párizs.

Nagy Imre vonal (1989): Dokumentumválogatás. Dér Ferenc szerk. Reform, Budapest.

Nagy Péter Tibor (2000): Járszalag és aréna. Egyház és állam az oktatáspolitika erőterében a 19. és 20. századi Magyarországon. Új Mandátum, Budapest.

Németh András (1990): A magyar tanítóképzés története, 1775–1975. Főiskolai Füzetek 11. sz. Zsámbék.

Nyírő András szerk. (1989): Segédkönyv a Politikai Bizottság tanulmányozásához. Interart Stúdió.

O. Nagy Gáborné (1969): Az intézet története, 1945–1969. In: Bihari János–Nábrádi István–Szőnyei Tibor–Vágó Elemér szerk.: A Budapesti Tanítóképző Intézet száz éve, 1869–1969. 81–139.

Pető Iván – Szakács Sándor (1985): A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945–1985. KJK, Budapest.

Rainer M. János (1996, 1999): Nagy Imre. Politikai életrajz. I. k. 1896–1953. II. k. 1953–1958. 1956-os Intézet, Budapest.

Rainer M. János – Urbán Károly közl. (1992): „Konzultációk.” Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954–1955-ben. Múltunk, 37. évf., 4. sz. 124–148.

Rákosi Mátyás (1997): Visszaemlékezések, 1940–1956. 1–2. k. Feitl István és Sipos Levente szerk. Napvilág Kiadó, Budapest.

Rákosi Sándor (1964): Az MKP és az MDP szervezeti felépítése, 1944–1956. MSZMP KB PTI, Budapest.

Rektori-dékáni értekezlet az Oktatásügyi Minisztériumban. Szabad Nép, 13. évf., (1955) 62. sz. 2.

Romsics Ignác (1999): Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest.

Rozsondai Zoltán (1948): Pedagógiai Főiskola és a tanítóképző intézetek. Köznevelés, 4. évf., 5. sz. 77–81., 6. sz. 105–108.

Sándor Ernő szerk. (1955): A falusi pedagógusok országos konferenciája. Tankönyvkiadó, Budapest.

Scheitz Antal (1954): Mit tehetnek a nevelők a mezőgazdaság fejlesztése érdekében? Nevelők Lapja, 10. évf., 1. sz.

Simon Gyula (1979): A polgári iskola és a polgári iskolai tanárképzés története Magyarországon. Tankönyvkiadó, Budapest.

Szabady Egon (1968) szerk.: Művelődésstatisztikai adattár. KSH, Budapest.

Szabó Ildikó (1991): Az ember államosítása. Politikai szocializáció Magyarországon. Tekintet Könyvek.

Szuhay Péter (1996): Az életmód változása a magyarországi falvakban. In: Orosz István–Für Lajos–Romány Pál szerk. (1996): Magyarország agrártörténete. Agrártörténeti tanulmányok. Mezőgazda, Budapest, 705–721.

Tanítóképzésünk (1953) időszerű kérdései. Nevelők Lapja, 9. évf., 21. sz. 3.

T. Kiss Tamás (1998): Állami művelődéspolitika az 1920–as években. Gróf Klebelsberg Kuno kultúrát szervező munkássága. MMI–Mikszáth Kiadó.

T. Kiss Tamás (2000): A népnevelőtől a kulturális menedzserig. Fejezetek a népművelőképzés fejlődéstörténetéből. IIZ DVV–Új Mandátum, Budapest.

Tóth Gábor (1999): A művelődéspolitika és a tantervelméleti felfogások hatása a tanítóképző intézeti tantervre. In: Ballér Endre – Horánszky Nándor szerk.: Művelődéspolitikai és pedagógiai szempontok a hazai iskolatípusok tanterveiben, 1868–1945. Tanulmányok. A tantervelmélet forrásai, 21. OKI, Budapest, 11–48.

Tóth Lászlóné (1966): Tanítóképzésünk fejlődése. Tanítóképző Intézetek Tudományos Közleményei. III. Debrecen, 177–196.

Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye (1951, 1952, 1953, 1954, 1955, 1956). Budapest.

Unwin P. (1992): A pusztából kiáltott szó. Nagy Imre és a magyar forradalom. Héttorony Könyvkiadó.

Urbán Károly (1984): Révai József. In: Sánta Ilona szerk.: Politikuspályák, 1984. 184–201.

Urbán Károly (1992): Nagy Imre, az államférfi. Múltunk, 37. évf., 4. sz. 48–58.

Urbán Károly (1996): A magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok a Nagy Imre-kormány időszakában (1953–1955). Társadalmi Szemle, 51. évf., 7. sz. 80–94.

Urbán Károly (1997): Sztálin halálától a forradalom kitöréséig. A magyar–szovjet kapcsolatok története, 1953–1956. Budapest, Kézirat.

Vas Zoltán (1990): Betiltott könyvem. Életem III. Szabad Tér Kiadó.

Vásárhelyi Miklós (1988): Az első meghiúsított reformkísérlet. Az 1953-as kormányprogram. Medvetánc, 2–3. sz. 149–205.

Welker Ottó (é. n.): A művelődésügyet irányító minisztériumok szervezete, ügybeosztása és vezető tisztviselői, 1945–1984. Kézirat.

Zétényiné Ritoók Magda (1956): Intézzük megfontoltabban a tanítóképzők sorsát. Szabad Nép, 14. évf., 165. sz. 2.

Zibolen Endre (1992): Bevezetés. In: Hegedűs B. A. – Rainer M. J. szerk.: A Petőfi Kör vitái hiteles jegyzőkönyvek alapján. VI. Pedagógusvita. Múzsák–1956-os Intézet, 5–13.


 

[1] Dolgozatom egy, a felsőfokú tanítóképzés kialakításához vezető folyamatot rekonstruálni kívánó hosszabb tanulmány része, mely az Állam — Ideológia — Iskola a 20. századi Magyarországon címmel az OTKA T 025323. számú, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Tudomány az oktatásban szakalapítványának TO 1997/16. számú szerződései alapján és támogatásával folytatott kutatás részeredményeire támaszkodik. Támogatásukat, valamint Ladányi Andornak és a Rozsondai családnak — a levéltárakban fellelhetetlen források rendelkezésre bocsátásával — munkámhoz nyújtott segítségét nagyon köszönöm.

[2] Az 1956. és 1958. évi döntésekről lásd: Ladányi, 1985. 1988; Donáth, 2000.

[3] Terjedelmi okokból ezúttal a döntés-előkészítés folyamatára és magára a döntésre, ill. következményeire koncentrálok, ezért el kell tekintenem a korszak oktatáspolitikájának és a tanítóképzés helyzetének általános bemutatásától. Lásd erről: Kelemen, 1999.; Ladányi, 1985.; Donáth, 1999.

[4] Törvények..., 1951. 140–142. p. (Kiemelések tőlem — D. P.)

[5] Rozsondai Zoltán (a VKM óvó- és tanítóképzéssel foglalkozó ügyosztályának vezetője, majd főelőadója) 1951. január 20-i, 1952. július 8-i és egyéb — az alábbiakban levéltári jelzettel nem jelölt — feljegyzéseit, memoárjait (egy kivételével) a család bocsátotta rendelkezésemre. Működéséről lásd: Donáth, 2000/1.

[6] Mannheim Károly az ilyen folyamatok lényegét abban látta, hogy „amikor a hatalom koncentrációja túlzott mértékűvé válik, akkor kritikus helyzetekben az önkényuralmi megoldások kerülnek előtérbe. A hatalom metamorfózison megy keresztül. Időnként a maga csupasz valóságában jelenik meg, általában azonban a gazdasági vagy közigazgatási hatalom, a propaganda, vagy a nevelés álarcát ölti magára.” Márpedig „a propaganda a realitás azon szintjének meghatározása, amelyen az emberek cselekszenek és vitáznak egymással. [...] »Azokat, akiknek más a véleményük, nem meggyőzni kell, hanem egyszerűen hallgatásra kényszeríteni.« [...] A totalitárius rendszerekben a propaganda alapvető funkciója e platform megteremtése, annak világossá tétele, hogy mi az, ami a gyakorlatba átültethető és mi utópikus, mi igaz és mi felforgató, s ez a platform válik a további gondolkodás megkérdőjelezhetetlen premisszájává.” (1999. 237. és 251. p.) „Minden oktatási rendszer a diskurzusok kisajátításának politikai fenntartása vagy módosítása, mindazon tudással és hatalommal együtt, ami a diskurzusok birtoklásával jár” — írta a fentiekkel egybecsengően Foucault M. (1998. 62. p.). Amihez Berger P. – Luckmann T. hozzátették: „a társadalmi hatalom magában foglalja a döntő szocializációs folyamatok meghatározásának hatalmát, s ezzel a valóság előállításának hatalmát is” (1998. 167. p.), s ez — ahogy erre többen is felhívták a figyelmet — az egypártrendszer körülményei között kiegészült az alternatív vélemények „rejtőzködésének” kikényszerítésével. (Angelusz, 1992. 83–97. p.; Ballér, 1996. 102–106. p.; Bayer, 1997. 240–245. p.; Szabó I., 1991. 22–34., 45–86. és 124–126. p.)

[7]Erdey-Grúz Tibor közoktatási miniszter 1954. november 15-én — a Falusi Pedagógusok Országos Konferenciáján tartott beszédében — elismerte: „Bizalmatlanságunkból fakadt sokszor az igen nagymérvű fluktuáció. Oktatási osztályaink gyakran és indokolatlanul helyezgették át a pedagógusokat. [...] Ezzel letörtük a pedagógusok egy részét, munkakedvüket szegtük.” (Sándor, 1955. 41. p. Kiemelés tőlem — D. P.) — Lásd továbbá Csoma, 2000. 181–185. p.;  Kardos, 1997. 70–74. p.; Kelemen, 1994. 51. p.; Mészáros, 1994. 73–76. p.

[8] Rozsondai, 1952. július 8. 4–5. p.

[9] Rozsondai, 1951. január 20. 3. p. (Kiemelés tőlem — D. P.) A négyéves képzés tapasztalatairól, problémáiról lásd: Tóthné, 1966. 186–190. p.; Füle, 1968. 190–191. p., 1970. 8–9. p.; Ladányi, 1985. 358. p.; Ködöböcz, 1986. 294–297. p.; Németh, 1990. 102–105. p.; O.  Nagy, 1969. 87–93. p.; Kelemen, 1999. 57. p.; Donáth, 1999. 75–81. p.

[10] Kardos–Kornidesz szerk., 1990. I. 377–380. p.; vö.: Andor, 1987. 30–34. p.

[11] Egy — az általános iskola felső tagozatos tanterveiről tárgyaló — 1957. márciusi OM-kollégiumi értekezleten Jóboru Magda miniszterhelyettes így óvta a kapkodástól a tantervkészítőket: „Megint oda jutunk, mint 1950-ben. Három hónap alatt készül tanterv, két hónap alatt készül tankönyv. Azért következett be a csőd, mert 50-ben lemásoltuk a mérhetetlen nagy szovjet tanterveket és tankönyveket.” (Idézi: Ballér, 1996. 109. p.)

[12] 1952. május 15-én Darvas József a Köznevelésben a pedagógusok továbbképzését sürgetve — a demokrácia iránti lojalitásukat hangsúlyozva — megjegyezte: „jelentékeny részük néhány alapvető kérdésben még ingadozó [...] Különösen [...] a klerikalizmushoz való viszony alapvető megváltoztatása megy elég lassan, ami nem is csoda, ha tudjuk azt, hogy pedagógusaink nagyobbik része egyházi tanítóképzőből került ki, s [...] hogy [...] a múlt rendszer igyekezett minél szilárdabb világnézetet kialakítani.” (290. p.) Vö.: Nagy P. T., 2000. 190–193. p.

[13] Magyar Országos Levéltár (MOL) M-KS-276-89/300. 74., 78–80. p. (Az MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának anyagaiban. Kiemelések tőlem — D. P.)

A lényegében változatlan tanítóképzésről öt év elteltével — a megváltozott oktatáspolitikai konstellációban, immár az Országgyűlés Kulturális Bizottságának elnökeként — Darvas József kevésbé diplomatikusan fogalmaz(hat)ott: „Tanítóképzési rendszerünk ma rosszabb, mint a Horthy-rendszerben volt, holott ma jóval nagyobbak az igények. Nyilvánvalóan cselekedni kell.” Az 1957. október 8-i ülés jegyzőkönyve, Országgyűlési Levéltár (OL). C-IV-10. 5. Jegyzőkönyv. Kiemelés tőlem — D. P.)

[14] Amigó Mária egy — három budapesti tanítónőképző intézet tapasztalatait a pártközpont alosztálya számára összegző — 1952. januári írását a következőkkel zárta: „Ha gazdaságilag lehetséges lenne, az lenne az ideális, hogy az ötödik évet itt töltsék a képzőben a tanító(nő) képzősök, irányítás mellett, kitűnő pedagógusok vezetésével és így sokkal többet tanulnának.” MOL M-KS-276-89/300. 7. p.

[15] MOL M-KS-276-86/110. 29–35. p. — Az alábbiakban többször idézett 1952. december 3-i előterjesztés, a december 5-i jegyzőkönyv és határozat ugyanezen jelzeten találhatók.

[16] Csehszlovákiában is ekkoriban készítették elő — az osztályok számát eggyel csökkentve — a 11 osztályos középiskolára való áttérést. Az 1953 áprilisában bevezetett 31. számú oktatási törvényről lásd: Ábent szerk., 1965. 119. p.; Gyóniné, 1986. 17. p.

A tanteremhiánnyal kapcsolatos megfontolásokra utalt az előterjesztés, amikor leszögezte, hogy „az új tantervek bevezetésével együtt helyes megvalósítani a kötelező nyolcosztályos oktatást. Ez az általános iskolai tanulók számának kb. 60 000 fővel való emelkedését jelentené. 1961-ben biztosítható a szükséges tanár és a 11 osztályos oktatásra való áttérés esetén a tanterem is. (Ha a beruházásból addig évenként 600 tantermet tudunk építeni).”

[17] „Az Agit-Prop. Bizottság helyesnek és szükségesnek tartja az előterjesztésnek az alapgondolatát, hogy meg kell javítani az általános és középiskolai tantervet. De a tantervi reformot úgy kell végrehajtani, hogy a tanulmányi színvonal emelését és iskolarendszerünk stabilitását segítse elő. Ezért nem helyes a javaslat, hogy az általános és középiskola egyesítésével 11 évesre szállítsák le a tanulmányi időt. A tanulmányi idő továbbra is 12 év legyen, és az általános és középiskola között nem lehet a határvonalat elmosni” — olvasható a határozatban.

[18]Kiemelés tőlem — D. P.

[19] Az 1952. december 3-i előterjesztés szerint az új tantervek bevezetésekor a logikát és a lélektant a gimnáziumok utolsó osztályaiban is tanítani kívánták.

[20] Tanítóképzésünk..., 1953. 3. p. — A nagykőrösi tanítóképző 1953. szeptember 23-i és november 4-i tanári értekezletein Juhász Béla tanulmányi vezető és Zilahi Lajos igazgató összegezték az új tárgyak bevezetésével és az abból adódó túlterheléssel járó problémákat.” Pest Megyei Levéltár Nagykőrösi Osztálya. (PML NKO) XXVI-2-a. A Nagykőrösi Állami Tanítóképző Intézet iratai. (Kiemelés tőlem — D. P.)

[21] Csukás, 1953. 419–420. p.

[22] A 847/8532-20/1953.IX. OM számú körlevelet lásd: ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar (TÓFK) Irattára, 898–953. (Kiemelés tőlem — D. P.) — Az új tanterv következtében a tanítóképzős osztályok „heti óraszáma 36–40 volt. Az egyéb óraterven kívüli (MHK, sportköri, szakköri stb.) munkát véve alapul, a IV. osztályos tanulók heti elfoglaltsága — csak napi kétórai tanulási időt számítva — 60 órára emelkedett. A tarthatatlan túlterhelés csökkentése érdekében a [...] tanév második felére mind a tantárgyi óraszámot, mind a tanítási anyagot csökkentettük” — írták a minisztériumi illetékesek 1954 áprilisában. (MOL M-KS-276-89/300. ő. e. 230. p. Kiemelés tőlem — D. P.)

[23] „A tanítóképzés színvonalának emelése érdekében a minisztérium új tantervet adott ki az 1953/54. tanévre. [...] Az évkezdeti tapasztalatok azt mutatják, hogy [...] a tanítóképzés négyéves kerete, úgy látszik, nem ad lehetőséget a tanítói hivatás megfelelő betöltéséhez szükséges kultúr-anyagnak komolyabb megterhelés nélkül való elvégzésére. Ez  [...] ismételten felveti a tanítóképzés időtartamának kérdését. Meg kell vizsgálni, hogy elegendő-e a jelenlegi négy év a tanítóképzés célkitűzéseinek eredményes megvalósítására” — írta Rozsondai Zoltán. (Kiemelés tőlem — D. P.)

Hasonló helyzet adódott már a századelőn, az 1903-as tanítóképzős tanterv és a különböző társadalmi elvárásokra felkészítő kurzusok, tanfolyamok bevezetése nyomán is. Lásd: Köveskuti, 1908. 173. p.

[24] Az OM Kollégiuma 1954. február 18-i értekezletének jegyzőkönyvéből. MOL XIX-I-2-k /2. d. 4. p. (Kiemelés tőlem — D. P.)

[25] Kovács, 1978. 104. p.

[26] Kovács, 1978. 90–105. p.; Welker, 1945–1972. 84., 122.,154–155. p.

[27] Nyírő szerk., 1989. 120–125. p.; Rákosi S., 1964. 39–40. p.

[28] Urbán, 1984. 198–199. p.

[29] Lásd pl. Déry Tibor (In: Hegedűs B. – Rainer M. szerk., 1991. 104–105. p.) és Borbándi Gyula (1997. 106. p.) véleményét.

[30]Domokos Lajos, Füle Sándor és Köte Sándor közlései, valamint Rozsondai Zoltán egy kiadatlan visszaemlékezése s Kovács József (1978. 96–105. p.) memoárja alapján.

[31] Nagy I., 1954/ II. 366. p.

[32] A tanítóképzés korszerűsítésére, felsőfokúvá tételére vonatkozó javaslatokat, valamint a magyar UNESCO-tagságra vonatkozó információkat lásd: Füle, 1956. 24. sz. 109. p., 22. sz. 128. p.; Törvények és..., 1953. 9., 1954. 160. p.; Mészáros, 1996b. 138–139. p.

[33] Nagy I., 1954/ II. 370–373. p.

[34] Kovács József, Csukás István és Rozsondai Zoltán.

[35] Az idézet Rozsondai Zoltán memoárjából származik. — Erdey-Grúz Tibor érvelési technikájában úgy járt el, mint az 1952. december 3-i előterjesztés készítői, csak éppen a pedagógusképzésre „alkalmazta” azt. Az ilyen eljárást, a szovjet minták mechanikus átvételét argumentáltan bírálta Nagy Imre a nemzetközi kapcsolatok öt alapelvéről 1956 januárjában írt tanulmányában (1984. 226–243. p.). Az önálló magyar művelődéspolitika felszámolását — a tanítóképzésben is — nehezményezte Ravasz János a Petőfi Kör 1956. szeptember 28-i ülésén és Mérei Ferenc október 1-jén a balatonfüredi pedagóguskonferencián (Hegedűs B. – Rainer M, 1992. 39. p.; Balatonfüredi... 1957. 25–29. p.)

[36] Lásd erről: Donáth, 1999. 73. p.

[37] Nyírő szerk., 1989. 338. p.

[38] Nyírő szerk., 1989. 337. p.; MOL M-KS-276-86/110.

[39] MOL XIX-I-2-k /2. d. és MOL M-KS-276-91/120.

[40] 1957. október 8-án, az Országgyűlés Kulturális Bizottságnak ülésén Nagy Sándor utalt az 1953-ban történtekre is: „Amikor először, 1953-ban ilyen jellegű kérdések felmerültek, akkor felmerült [...] hogy ötéves képzés nem elegendő, hatévesre van szükség. Abban az időben magam is ezen az állásponton voltam, tekintettel arra, hogy az ötéves időszakban semmiképpen sem lehetett a tantervek komoly javítására gondolni.” (OL C-IV-10. 5. sz. jegyzőkönyv.)

[41] Az október 10-i javaslatot lásd: MOL M-KS-276-89/283. 124–129. p., valamint Kardos–Kornidesz szerk., 1990. II. 7–11. p. (Kiemelések tőlem — D. P.)

[42] Lásd ehhez: Kovács és Scheitz, 1954. 1. p.; Knausz, 1994. 135–136. p.

[43] Az 1953. októberi értekezlet jegyzőkönyvét és a róla készült jelentést, javaslatokat lásd: MOL M-KS-276-89/282. 46–89., 90–96., 97–99. p. ;

[44] Másképp látja ezt Szuhay Péter, aki a falusi életmód változásának leírásakor meg sem említi a tanítóság szerepét (1996. 705–721. p.). T. Kiss Tamás ellenben a népnevelői tevékenység elemzésekor komoly jelentőségét látja a néptanítók szerepének (2000. 23–28., 41. és 51–72. p.).

[45] MOL M-KS-276-54/272. ő. e. (Kiemelés t, tőlem — D. P.)

[46]Az MDP KV 1953. december 23-i üléséről lásd: MOL M-KS-276-53/89.; Ladányi, 1986. 90–96. p., 1988. 210. p.

[47] MOL M-KS-276-89/313. ő. e.

[48] Jóboru, 1954. 49. p.; vö.: Andor, 1987. 48–51. p.

[49] MOL M-KS-276-89/313. ő. e.

[50] MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 57. p.; vö.: Knausz, 1994. 156. p.

[51] MOL XIX-I-2-k/2. d.

[52] MOL XIX-I-2-b/2. d. Lásd ehhez: Ladányi, 1986. 86–99. p., 1989. 82–86. p.

[53] Kálmán György javaslataiban tartalmi és anyagi megfontolásból egyaránt az ötéves tanítóképzés visszaállítása és a 48-ból kb. 30 tanítóképző fenntartása mellett érvelt. (MOL M-KS-276-89/300. 24–30. p.; MOL M-KS-276-89/313. 5–11., 20–23. p.) Füszfás Jenő 1954. február 19-i számításaiban nem kalkulált az ötéves tanítóképzés lehetőségével, ezért adatsora akkoriban nem szolgált érdemi döntés alapjául. 1956-ban azonban az általa vázolt pénzügyi logikával érveltek a 4+2 éves tanítóképzés gazdasági racionalitása mellett. (MOL M-KS-276-89/313. 13–18. p.) Lásd ehhez: Ladányi, 1988. 214. p.; Donáth, 2000. 54–55. p.

[54] Munkaerőtartalékok Hivatala.

[55]A tanteremhiány döntően befolyásolta a nyolcosztályos általános iskola gyakorlati megvalósításának ütemét, a tanulócsoportok lehetséges számát, s így a szükséges pedagóguslétszámot; nagymértékben lekötötte az Oktatási Minisztérium (OM) rendelkezésére álló szűkös erőforrásokat. Ezért az alábbiakban röviden összegezni próbálom az első és második ötéves tervidőszakra vonatkozó töredékes információkat.

Az OM Kollégiumának 1954. szeptember 23-i értekezletén arról tárgyaltak, hogy az első ötéves terv során kb. 1300 tanterem készült — amiből tényleges növekménynek csak 1000 tekinthető —, míg a tanulócsoportok száma 5000-rel nőtt... Még az 1954. évi felújítási keretért is harcolni kellett a Pénzügyminisztérium (PM) képviselőivel, akik az előző évinek 80%-át, 92 millió forintot ígértek, ám csupán 65 milliót szándékoztak rendelkezésre bocsátani. A vitában ezúttal is a PM erőfölénye érvényesült: egy november 20-i előterjesztés végül is 69 millió forint felújításra fordításáról adott számot, s arról, hogy az 1954-re tervezett 500 tanterem helyett 308 készült el. 1955-re pedig csak 286 osztályterem megépítését tervezhették, de még ahhoz sem látszott biztosítottnak az építési kapacitás. 1954-ben az általános iskolák fejlesztésére — a júliusi csökkentések nyomán — csak 84 millió forint, a teljes keret 41%-a; 1955-ben pedig a tárca 116 millióra csökkent beruházási keretének 56,7%-a, 65,8 millió forint került felhasználásra. Így azután nem világos: mire utalt az országgyűlés költségvetési vitájában Erdey-Grúz miniszter, amikor 1955. április 20-án arról szólt, hogy „ebben az évben 416 tanterem építését terveztük, de bízunk abban, hogy helyi segítséggel további tantermeket juttathatunk iskoláinknak”. (MOL XIX-I-2-k/ 3. d.; Kardos–Kornidesz szerk., 1990. II. 63. p.; Sándor szerk., 1955. 406. p.; Szabad Nép, 13. évfolyam, 110. sz. 2. p.)

1956. január 18-án „Az általános iskolák helyzetéről” a Minisztertanács számára készített jelentésben Erdey-Grúz Tibor arról számolt be, hogy „az iskolahálózat [...] nem fejlődött kielégítően, mert nem tudtuk megfelelő arányban biztosítani a tárgyi feltételeket. Növelni kellett a meglévő tantermek kihasználtságát (1950-ben 6500, jelenleg több mint 11 000 tantermet használnak reggeltől estig, az összes tantermek 43%-át). Bérlés és igénybevétel útján sokszor nem megfelelő helyen és épületben kellett szükségtantermeket biztosítani (ezek száma jelenleg 2249). [...] A tanulók egyre nagyobb száma szellőzetlen, levegőtlen, kellő világítás nélküli termekben, sok esetben életkorának nem megfelelő, egészségtelen padokban tartózkodik. Reggeltől estig használt tantermekben tanul jelenleg kb. 760 000 tanuló (az összes tanuló 60%-a), szükségtermekben pedig kb. 100 000 tanuló. [...] A következő években tovább súlyosbítja a tantermi ellátottságot, hogy a II. ötéves terv időszakában szokatlanul nagyszámú, kb. 200 000 tanuló elhelyezését kell biztosítani, ami kb. Budapest tanulólétszámának felel meg” — jelentette a miniszter. (MOL XIX-I-2-m/30. d. 0021/6/1956.) Ezért — a második ötéves tervtárgyalások folyamán — 1956. április 22-én Jóboru Magda Gerő Ernőnek írt feljegyzésében, 29-én pedig a miniszter már az Országos Tervhivatal (OT) által prognosztizált 4100 helyett 4500 tanteremért harcolt, kevés eredménnyel. (MOL XIX-I-2-n/7. d. 471/1956. és M-KS-276-91/120. ő. e. 1–2. p.) Június 16-i Antos Istvánnak írt levelében — a tervtárgyalás harmadik fordulójában — Erdey-Grúz Tibor az uralkodó „bázisszemlélettel” szemben nyomatékosan leszögezte: „Az általános iskolákra fordított 260 millió Ft annyira alatta maradt a szükségleteknek, hogy az I. ötéves terv kezdetén a tantermek 25%-ában tanítottunk délelőtt-délután, ma 43%-ában. [...] az általános iskoláknál nemcsak a nagymérvű lemaradást kellene pótolni, hanem az I. ötéves terv 15 000-res tanulólétszám-növekedésével szemben közel 200 000-rel több gyermek oktatásáról kell gondoskodnunk. [...] A 4500 tanteremre vonatkozó igényünket fenntartjuk, tekintettel arra, hogy a jelenlegi színvonal tartásához 5500 tanteremre lenne szükség. A 4100 tanterem biztosítja ugyan a tanköteles korú gyermekek beiskolázását, fokozódik azonban az iskolák zsúfoltsága és több mint 2000 szükségtanteremben fogunk tanítani” — érvelt a miniszter. (MOL XIX-I2-m/25. d. 121/1956. Kiemelés tőlem — D. P.) S bár hosszas viták és Benke Valéria egy parlamenti felszólalása nyomán — a tervezés során — végül is az utóbbi számot sikerült elfogadtatni, a helyzet valójában alig változott. Knausz Imre adatai szerint 1955 és 1957 között — a különböző tervvariánsokban szereplő évi 1-2 ezer helyett — átlagosan csak 307 tanterem készült. (1994. 142–143. p. Vö.: Andor, 1987. 35–40. p.)

[56] MOL M-KS-276-89/313. 31–40. p.; MOL XIX-I-2-b /2. d. (Kiemelés tőlem —D. P.) — Az anyagra a pártközpont valamelyik illetékese ráírta: „és mi lesz, ha újra szükség lesz az iskolák rohamos fejlesztésére? Akkor újra valami átmeneti szükségintézkedés, mint a 2 éves pedagógiai főiskola? — Ideje volna már rátérni az átgondolt, alapos perspektivikus tervezésre...” Vö.: Kozma, 1985. 50–60. és 221–225. p.; Lukács P., 1988. 6–10. p.

[57] Márpedig e problémák elég nagy figyelmet keltettek akkoriban. Temesi Alfréd, a Fővárosi Tanács X. Osztályának vezetője — a Budapesti Pártválasztmány közoktatásra vonatkozó határozata végrehajtásáról a VB számára írt 1954. március 8-i jelentésében — beszámolt arról, hogy „a pedagógusképzésben megállapított hiányosságok csökkentése, a pedagógus hivatástudatra való eredményesebb nevelés érdekében ankétot szervezünk valamennyi közép- és felsőfokú nevelőképzéssel foglalkozó intézmény és a fiatal gyakorlóéves pedagógusok részvételével. A tapasztalatok gyűjtését már megkezdtük, majd az ankét után az érdekeltekből álló bizottság a pedagógusképzésre javaslatot dolgoz ki.” (MOL XIX-I-2-m/11. d. 611/1954.) Sajnos a bizottság jelentését eddig nem sikerült meglelnem. Vö.: Faragó, 1954. 248–249. p.

[58] Kardos–Kornidesz szerk., 1990. II. 199–201. p. (Kiemelések tőlem — D. P.)

[59] Az aláírás nélkül fennmaradt dokumentum tartalmi és stiláris elemzése Rozsondai Zoltán szerzőségére utal, vagy arra, hogy valamelyik felettese néhány — például a tanárképzésre s az ideológiai harc fontosságára vonatkozó betoldással — az általa készített anyag módosított változatát küldte át a pártközpontba. A dokumentumot az akkor nyolcvanas éveiben járó Rozsondai Zoltántól elkérő — s azt a rendelkezésemre bocsátó — Ladányi Andor professzor úr is erre az álláspontra jutott 1985-ben megjelent, kitűnő tanulmányában (1985. 358. p.). Kérdésemre válaszolva Köte Sándor professzor úr — aki a KV Tudományos és Kulturális Osztálya munkatársaként tevékenykedett akkoriban — valószínűbbnek tartotta az utóbbi variációt. A korabeli hivatali hierarchiában, s az annak megfelelő információs rendszerben Bence Gyula partnere az OM illetékes főosztályvezetője, Csukás István lehetett, s nem a korábbi osztályvezetői besorolásából politikai okból főelőadóvá (s csoportvezetővé) visszaminősített, ám ekkoriban a beteg — 1954. június 20-án elhunyt Polesinszky Jenő — osztályvezető helyett helytállt Rozsondai Zoltán.

[60] Rozsondai Zoltán itt — a képzési struktúrára vonatkozóan — az 1938. évi XIII. és XIV. törvénycikkekben vázolt elképzelést elevenítette fel. Annak indokolásakor Hóman Bálint miniszter kifejtette: „A tanító által betöltött magasrendű népnevelő hivatás megköveteli a társadalmi megbecsülés fokozását is. Mindez megvalósíthatatlan a középfokú iskola keretében, viszont a pedagógiai szempont megköveteli, hogy a rövid tartalmú főiskolai képzés szoros összefüggésben maradjon a középiskolai előképzéssel. Ezért [...] az új tanítóképző akadémiai kétéves tanfolyamot csak a líceummal kapcsolatban és a gyakorló népiskolával szoros összefüggésben szervezem meg.” Az 1935. évi ..., 17. k., 263. p. (Kieme­lé­sek részben tőlem — D. P.)

[61] Kiemelések részben tőlem — D. P.

[62] Ez az érv csak akkor lehetett volna meggyőző, ha a gyakorlóéves tanítóképzősök zömét nem önálló osztálytanításra állították volna be, hanem csak vezető tanítók mellett hospitáltak, próbatanítottak volna. Valójában nem ez történt, s ezt Rozsondai Zoltán tudta a legjobban, így érvelése során, az ügy érdekében, diplomatikusan „eltekintett” a gyakorló tanítóképzős helyett alkalmazandó osztálytanítók bérétől...

[63] A tanítóképzésért felelős OM-ügyosztály által felvetett javaslatok költségkihatásainak elemzéséhez használhatta Bence Gyula a Füszfás Jenőtől 1954. február 19-én kapott számításokat, melyekben a tervosztály — az ilyen irányú felkérés hiányában — nem kalkulált az ötéves tanítóképzés lehetőségével. MOL M-KS-276-89/313. 13–18. p.

[64] MOL M-KS- 276-89/313. ő. e. 49. p.; Kardos és Kornidesz szerk., 1990. II. 199– 202. p. Vö.: Kozma, 1985. 50–61. és 221–233. p.; Lukács, 1988. 6–16. p.

[65] Csak két év múltán, az SZKP XX. kongresszusát követően kaphattak nyilvánosságot a mélyebb okok: pl. Bizó, 1956. 3. p.; Hegedűs B. András – Rainer M. János szerk., 1992. 5–140. p.; Balatonfüredi..., 1956. 7–337. p.; Kiss, 1999. 418–432., 488–513. p.; Mezei, 1991. 47–53. p.

[66] Az előterjesztők nem ismerték, vagy legalábbis nem hasznosították az UNESCO Neveléstudományi Intézete által 1954 januárjában Hamburgban „Az elemi iskolai tanítók oktatása és képzése” témájáról tartott értekezletének anyagait, állásfoglalásait. A konferencia 2. munkacsoportjában figyelemreméltó elveket fogalmaztak meg ugyanis a pedagógiai tanulmányokkal és a gyakorlati képzéssel kapcsolatban. Füle, 1956. 24. sz. 97–101. p.

[67] A pártközponttal — helyzeténél fogva is — szoros kapcsolatot tartó Orbán László felszólalásában „különösen a párt mezőgazdasági politikájával” kapcsolatos nevelőmunka gyengeségeit bírálta. Nyilván tudott a KV Tudományos és Kulturális Osztályának a kezdeményezéséről, melynek nyomán 1954 márciusában az OM kidolgozta a falusi/községi munkával, ill. a mezőgazdaság fejlesztésének segítésével kapcsolatos elképzeléseit, melyeket az MDP KV Titkársága elfogadott. Eszerint:

„a) Falvakban, községekben a pedagógusok társadalmi munkájának középpontjába a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló határozat népszerűsítését kell állítani.

b) Az oktatás minden fokán növelni kell a tanulók gyakorlati és elméleti ismereteit a mezőgazdaság területén.

c) Felül kell vizsgálni az általános iskolák tantervi és tankönyvi anyagát [...] a mezőgazdasági kérdések fokozott tanítása céljából.

d) A pedagógusképző intézetek tantervi anyagában érvényesíteni kell a korszerű mezőgazdasági tudomány követelményeit. A tanítóképzők tantervi anyagában általában a mezőgazdasági ismereteket stb. [...] kell oktatni.

e) A megyei tanácsok végrehajtó bizottsága segítségével gondoskodni kell arról, hogy lehetőleg minden községi és falusi, tanyai iskola mellett 400-500 négyszögöl gyakorló kísérleti kert álljon a mezőgazdasági ismeretek elsajátítása céljából az iskola rendelkezésére.” MOL M-KS-276-91/24. ő. e. 5–6. p. (Kiemelés tőlem — D. P.)

[68] MOL XIX-I-2-k /2. d. (Kiemelés részben tőlem — D. P.) A vitát részletesebben lásd: Donáth, 1999. 88. p.

[69] Erdey-Grúz Tibor 1954. április 2-án — figyelmen kívül hagyva az Agit-Prop. Osztály márciusi megjegyzéseit — ismét csak az általános és középiskolai tanárképzés tervszámainak módosításával foglalkozó határozati javaslatot kívánt a Minisztertanács elé terjeszteni, melyben a főiskolák keretszámát 300, a tudományegyetemekét 400 főben limitálta. A pártközpont munkatársai széljegyzeteikben továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy „a tanítóképzők egy részének megszüntetését is az MT elé kell terjeszteni. [...] Bár Erdey (Sic!) elvtárs Horváth [Márton] elvtárstól szabad kezet kapott a tervszámok kialakítására, helyesnek tartottuk volna, ha Erdey elvtárs figyelembe vette volna véleményünket is, ami azonban nem történt meg” — írta Bence Gyula alosztályvezető. MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 52–54. p.

[70] Vö.: Ábent szerk., 1965. 518–519. p.; Gyóniné, 1986. 38–42. p.

[71] MOL M-KS-276-89/300. 228–235. p. — Az előterjesztés anonim, az érvekből ítélve előkészítésében komoly szerepet játszhatott Rozsondai Zoltán is.

[72] MOL XIX-I-2-b /2. d. aláírás nélkül Andics Erzsébet anyagaiban. — Füszfás Jenő aznapi tervezetében precíz számításokkal támasztotta alá a tanítói létszámokra vonatkozó javaslatot, s felvázolta annak költségkihatásait is. (MOL M-KS-276-89/313. 133–139. p.)

[73] A tervezési munka során az OT és az OM különböző számításokkal operált. Előbbi szerint az 1959-ig végző 9000 tanítóból 1600, utóbbi szerint 8000-ből 4200 lesz „feleslegessé”. Az 1954-ben beiskolázandó tanulókra vonatkozó elképzelések is jelentősen eltértek: az OM 600-700, az OT 1000-1200 — s az oktatás „hullámzásának enyhébbé tételét, az iskolarendszer megrázkódtatásának elkerülését” szem előtt tartva —, Kálmán György (MT) 900 főt javasoltak. (MOL M-KS-276-89/300. ő. e. 192–194. p.; MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 24–26. p.)

[74] 1954. szeptember 23-án az OM kollégiumi értekezletén — egy országos felmérés alapján — úgy vélték, hogy 189 „felesleges” tanítóval kell számolni, amihez hozzáadandónak vélték a felső tagozaton, szakosok helyett tanító 3205 főt. Perspektivikusan tehát — a már pályán lévők közül — 3394 fő „tanítófelesleggel” számoltak. (MOL XIX-I-2-k/ 3. d.)

[75] Az 1955. február 2-i PB-ülésen Rákosi Mátyás a pedagógusok DISZ-, ill. úttörővezetőként történt elhelyezésére utalva megjegyezte, hogy „tavaly 3 ezret javasoltak  [...] Ezret megszavaztunk, és kiderül, hogy egy év alatt 760-nál tartanak.” (MOL M-KS-276-53/214. ő. e. 84. p.)

[76] Két évvel korábban, 1952. április 10-én egy Jóboru Magda által szignált körlevélben az egyéves óvónőképző tanfolyamra való — politikai és szakmai szempontból megbízható jelöltek — szervezésre szólították fel a megyei tanácsokat, utalva arra, hogy az 1951/1952-től létező tanfolyamokra azért van szükség, mert „egyre fejlődő óvodai és napközi otthoni hálózatunk súlyos nevelőhiánnyal küzd”. (MOL XXVI-I-1-b/1. d. 8534-839/1952. IV. Kiemelés tőlem — D. P.)

[77] Az 1954. szeptember 15-i tényleges tanulólétszám 36 371volt, s novemberben már 1955-re is csak 37 000 fővel számoltak. (MOL XIX-I-2-k/ 3. d.)

[78] MOL XIX-I-2-b /2. d.; KardosKornidesz szerk., 1990. II. 202–204. p.; Ladányi, 1989. 83. p.

1954. április 23-án Kovács József, a Pedagógusok Szakszervezetének elnöke Horváth Márton KV-osztályvezetőhöz írt levelében leszögezte: „elvileg egyetértünk azzal, hogy a tanítói felesleg veszélyének elkerülése céljából szükséges néhány képzőt megszüntetni  [...] Megítélésünk szerint azonban nem indokolt 20 képző megszüntetése; az OM túl mereven kezeli a tervszámokat  [...] nem számol azzal, hogy a kultúrmunka más területein is  [...] kellenek jól képzett tanítók. Mindezek alapján szükségesnek tartjuk, hogy a képzők megszüntetésére vonatkozó tervet alaposan vizsgálják felül, és a végleges döntést a különböző szempontok mérlegelése után hozzák meg.” MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 121. p. (Kiemelés tőlem — D. P.)

[79] MOL XIX-I-2-b /3. d. 1–7. p. — Az előterjesztéssel egyidejűleg javaslat készült a Minisztertanácshoz is „az 1954. évben végző tanítók és tanárok iskolához történő elhelyezésről”, melyben a kb. 1434 „tanítói álláshiány” feloldására ajánlottak variánsokat évi 8,4, vagy 4,77, vagy 3,44 millió forintos várható költséggel. A kb. 1260 „felesleges” óvónő elhelyezését kb. 5,4 millió forintos éves ráfordítással látták megoldhatónak. (MOL XIX-I-2-m/12. d. Erdey-Grúz Tibor irataiban.)

[80] Az ötéves tanítóképzés megítélését illetően a kortársak és az utókor véleménye igencsak különböző. Lásd pl. Kiss, 1946. 2–8. p.; Mérei, 1947–1948. 48. p.; Rozsondai, 1948. 77–81. p.; Füle, 1968. 188–190. p.; Bollókné, 1982. 82–107. p.; Németh, 1990. 71–86. p.; Mészáros István. In: Báthory Zoltán–Falus Iván szerk., 1997. II. k. 578. p.; Tóth, 1999. 41. p.; T. Kiss, 1998. 99. p.

[81] „Az ideális állapot, amelyre törekedni kell, azt kívánja, hogy a tanítóképzés kezdetét minél későbbre tegyük. Felmerült a 18 éves kor, de ebben nem alakult ki összhang” — olvashatjuk az 1954. januári dokumentumban. Füle, 1956. 24. sz. 90. p.

[82] MOL M-KS-276-89/300. 253. p. (Kiemelések tőlem — D. P.)

[83] Az 1954. május 5-i legfelső szintű szovjet–magyar konzultáció során Moszkvában Kaga­novics a magyar delegáció szemére vetette: „Maguk nagyobb lábon élnek, mint amilyent a lehetőségeik megengednek. Hitelbe építik a szocializmust. [...] Túl sok szanatóriumot, iskolát, technikumot építenek.” (Rainer M. – Urbán, 1992. 138–139. p.; lásd továbbá: uo. 132–133. p., valamint Urbán, 1997. 123–125. p.) Rákosi elfogadta, Nagy Imre vitatta ezt az álláspontot. Még az 1954. októberi KV-ülésen is úgy vélte: „komolytalan és veszélyes arról beszélni, hogy »nagy lábon élünk«, hiszen az életszínvonal 1949-től 1953 közepéig csökkent (hogy mennyivel, azt nem lehet pontosan tudni; utalt hazug vagy kozmetikázott statisztikák zűrzavarára is), azóta pedig csak szerényen emelkedett. E jelszavak semmi másra nem jók, mint az adminisztratív lépések igazolására. Ezeket megtenni »sokkal könnyebb, mint az ipari vagy a mezőgazdasági termelést átállítani és fejleszteni«” — ismerteti a miniszterelnök felszólalását Rainer M. János. (1999. 77. és 85. p.)

[84] Pető–Szakács, 1985. 268–273., 280–281., 321–326. p.; Berend T., 1979. 108–121. p.; Barla-Szabó, 1981. 21–24. p.; Izsák, 1998. 236–307. p.; Ladányi, 1989. 85–86. o; Méray, 1989. 64–66. p.; Aczél–Méray, 1989. 230–234. p. és Unwin, 1992. 85–87. p.; Urbán, 1992. 50–57. p.

[85] MOL M-KS-276-53/183. ő. e. 1., 5. p.

[86] Kardos–Kornidesz szerk., 1990. II. 18. p. (Kiemelés tőlem — D. P.); MOL M-KS-276-53/160. ő. e.; A „mértéktartó, a lehetőségekkel reálisan számot vető” határozat (Zibolen, 1992. 6. p.) megfogalmazása — Köte Sándor professzor úr felvilágosítása szerint — lényegében tőle és Voksán Józseftől származott, melyen a különböző pártfórumokon történő tárgyalások  során bizonyos módosításokat eszközöltek.

[87] Az MDP III. kongresszusa..., 1954. 73. p. (Kiemelés tőlem — D. P.)

[88] Az utalás pontatlan: a polgári iskolai tanárokat 1928-tól 4 éves tanárképző főiskolán képezték. Simon, 1979. 194–196. p.

[89] MOL XIX-I-2-b/ 3. d. 1–7. p.; MOL M-KS-276-53/183. ő. e.; Ladányi, 1986. 109–114. p.

[90] MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 52–53. p.; MOL XIX-I-2-b/2. d.

[91] A nyíregyházi tanítóképző 1954. április 10-i tiltakozását és a soproni, nagykőrösi, ill. kalocsai képzőkre vonatkozó anyagokat lásd MOL M-KS -276-89/313. ő. e. 120–124. p.; M-KS-276-91/33. ő. e; XIX-I-2-m/15-16. d., valamint Donáth, 2000/3. 25–38. p.

[92] Rákosi, 1997. 962–966. p.; Pető–Szakács, 1985. 268–273; Barla–Szabó, 1981. 32–37. p.; Hegedüs, 1989. 212–215. p.; Méray, 1989. 64–67.; Baráth, 1998/1. 239–241. p., 1998. 119–130. p.; Urbán, 1992. 55–57. p., 1996. 80–86. p.

[93] Hazánk 20. századi történetének — egyes politikai kampányidőszakoktól eltekintve (pl. Klebelsberg miniszterségének bizonyos évei) — sajnálatosan konstans eleme a „maradék­elv” alkalmazása (az oktatást s a művelődést illetően) a társadalom rendelkezésére álló források elosztásakor. A manapság — különösen a történelemben valamelyest tájékozottak körében — sikeres korszakként értékelt századelőn sem volt más a helyzet. Imre Sándor Nemzetnevelés című munkájában azon sajnálkozott, hogy „a nevelés mily kevéssé önálló tényező a nemzet életében. [...] A nevelés költségeit nem a szükséglet szerint állapítja meg a törvényhozás, hanem csak annyit ad erre, amennyi egyébtől marad.” (1912. 140–141. p. Kiemelés tőlem — D. P.) S ha a költségvetés meghatározásában a törvényhozás nem is játszott/játszhatott mindig meghatározó szerepet — szempontunkból ez most másodlagos: a maradékelv akkor is meghatározó maradt...

[94] Ladányi, 1989. 83. p.

[95] Az első teljes körű országos felmérés alapján készült 1954. szeptember 16-i OM-kollégiumi előterjesztésben a szakrendszerű általános iskolai oktatás megvalósításának költségeit különböző variációkban 2025-4358 millió forint közötti összegre becsülték; majd a november 20-i előterjesztésben ezt 1700-3500 millióra módosították, a tervjavaslatba az alsó határt beépítve. (MOL XIX-I-2-k/ 3. d.; Kardos–Kornidesz szerk., 1990.  63. p.)

[96] Füszfás Jenő 1954. június 11-én Bence Gyulának küldött számításait lásd: MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 164–167. p.

[97]1950-ben a pedagógiai főiskolák képzési idejének csökkentését „az ellenség elleni harccal” is kapcsolatba hozták, s a Szabad Népben július 1-jén azt állították, hogy „két év alatt jobb és alaposabb kiképzést adunk a pedagógiai főiskolák hallgatói számára, mint amilyenben három év alatt részesültek”. Idézi: Ladányi, 1986. 54. p.

[98] Valószínűleg a bizottság tájékoztatására készült 1954. július 3-án a Tanítóképzésünk képzési idejének alakulása című feljegyzés, melyet Rozsondai Zoltán a következőkkel zárt: „Az, hogy a bevált ötéves tanítóképzés miért alakult át négyévessé [...] abban találja magyarázatát, hogy 1949-ben, amikor a tanítóképző pedagógiai gimnáziumként újra megnyílt, az egységes, s minden gimnáziumra egyaránt érvényes négyéves rendszerbe illesztették be. A tanítóképzés leglényegesebb kérdését, a képzési időt tehát végeredményben alaki, szervezési hiba döntötte el” — állította diplomatikusan — az általános iskola megteremtésével létrejött tanítóhiányról célzatosan „megfeledkezve” — a tanítóképzős osztály képviselője.

[99] Az OM ekkoriban az egri főiskola megszüntetése és a budapesti feltétlen megtartása mellett érvelt. Mint ismeretes: az 1955. február 6-i kormányhatározat nyomán mégis az utóbbit számolták fel. (Mészáros, 1996/b. 141. p.; Rektori..., 1955. 2. p.)

[100] MOL XIX-I-2-b/ 3. d.

[101] Nem valószínű, hogy ebben a kérdésben Nagy Imre külön álláspontot képviselt volna, hiszen miniszterelnökként a gazdasági problémák őt is nyomasztották. A minisztertanács 1954. július 23-i ülésén maga is az illetékes miniszterek felelősségét hangoztatta a felmerült „veszedelmes jelenségekért” (Vásárhelyi, 1988. 186–187. p.). Figyelmét amúgy is az éppen aktuális, általa sorsdöntőnek ítélt kérdések kötötték le (pl. a gazdasági stratégia egésze, a mezőgazdaság fejlesztésének kérdései, a törvénytelenségek és következményeik felszámolása, az államélet demokratizálásának kérdései, a demokrácia fórumainak kiszélesítése, a népfront újjászervezése, kapcsolattartás a szovjetekkel — a Rákosi-féle vezetéssel folytatott küzdelem stb.), s egyéb ügyekkel még a hivatali kötelesség határain belül is alig foglalkozott. A Minisztertanács Titkárságát vezető Vas Zoltán visszaemlékezése szerint „elfoglaltsága miatt állandóan lemaradt a leghalaszthatatlanabb hivatali teendők elvégzésével. [...] A Minisztertanács elé nem kerülő anyagokra a megkérdezése nélkül odagépelhettem a nevét: Nagy Imre s. k. Szívesen vette ezt tőlem. Örült, ha nélküle megoldódnak a kevésbé fontos ügyek.” (1990. 140. p.) Hasonló benyomásáról tudósított a kortárs Kállai Gyula (1987. 217. p.) s a kitűnő életrajzíró, Rainer M. János is, aki úgy látja, hogy hőse tevékenységében váltották egymást az aktív, céltudatos és a visszahúzódó periódusok (1999. 9–140. p.). S ha mindehhez hozzátesszük, hogy — legalábbis forrásainkból kiolvashatóan — az oktatási kérdések csak ritkán kerültek a miniszterelnök figyelmének középpontjába és akkor is inkább a falusi általános iskolák megteremtésével, helyzetével kapcsolatos kérdések foglalkoztatták; megkockáztathatjuk a feltevést: Nagy Imre valószínűleg zokszó nélkül elfogadta a történetünkben oly sajnálatos fordulatot involváló határozatot.

[102] MOL M-KS-276-53/ 185. ő. e. 1. és 5. p.

[103] Lásd ehhez: Köznevelés, 10. évf. 13. sz. 197–198. p., 14–15. sz. 222. p., 20. sz. 359. p.; Ladányi, 1989. 86–88. p., 1999. 89–90. p. — Hegedüs András szerint 1955-ben „az összes beruházásokon belül [...] csökken a kulturális beruházás 24,7%-ról 13,6%-ra”. (Hegedüs, 1988. 239. p.) Egy — Gerő Ernő irányításával készült — augusztus 25-én a PB elé került javaslat az 1955. évre költségvetési „megtakarítást tervezett az iskolai oktatás területén is (300 millió forint lefaragása, az előző évihez képest 12%-os csökkentés)”, továbbá az iparitanuló-képzés területén (100 millió forint — 23%) és az iskolán kívüli tanfolyamokon (130 millió forint — 65%, és már 1954-ben 30 millió forint) stb. (Rainer M., 1999. 78. p. Kiemelés tőlem — D. P.)

[104] Izsák, 1998. 276–277. p. —  Nagy Imre és további három PB-tag távollétében határoztak 1954. július 28-án — a valós gazdasági nehézségeket az „új szakasz” politikájával szemben kijátszva — a Gerő Ernő vezette Gazdaságpolitikai Bizottság felállításáról, céljairól. (Baráth, 1998. 129. p.; Barla-Szabó, 1981. 35–37. p.; Rákosi, 1997. 963–965. p.; Aczél–Méray, 1989. 230–234. p.) Gerő befolyása azonban így sem nőtt, mivel — Urbán Károly szavaival — „sértődötten távolmaradt a párt vezető testületeiben ősszel folyó csatáktól, s távollétében a gazdaságpolitika erős embere [...] Hegedüs András lett, aki már az 1954. május 14-i minisztertanácsi ülésen egyoldalúnak nevezte a Gerő és szűkebb köre által előadott helyzetelemzést”. (1992. 56. p.) Romsics Ignác megítélése szerint viszont a fiatal politikus előtérbe kerülése aligha hozott érdemi változást a gazdaságpolitikában, mivel Hegedüs András „csak báb volt Rákosi és Gerő kezében”. (1999. 380. p.)

[105] Az 1. sz. diagram adatainak forrása: Szabady, 1968. 144. és 162. p. A további adatok forrása: Magyar Statisztikai..., 8. évf. 1939. 204. p.; 13. évf. 1946. 162. p.; Knausz, 1994. 156. p. Rozsondai Zoltán adatai szerint a tanító/nő/képző intézeti tanulók száma 1946/47-ben 12 156, 1950/51-ben 9303 volt. (Rozsondai, 1948. 80. p., valamint az 1951. január 20-i feljegyzése a család birtokában.)

[106] MOL M-KS-276-89/313. ő. e. 134–138. p. és 91/21. ő. e. 7. p.; MOL XIX-I-2-b/ 2. d.; Kardos–Kornidesz szerk., 1990. II. k. 202–203. p.

[107] 1954 szeptemberétől „15 tanító és óvónőképző helyén indult gimnáziumi oktatás” — olvashatjuk egy novemberi OM-kollégiumi előterjesztésben. (MOL XIX-I-2-k/3. d.)

[108] Az érintett tanítóképzős tanárok csak az SZKP XX. kongresszusát követően fejthették ki lesújtó véleményüket. A soproni tanítónőképző — az intézmény fennmaradásáért egészen 1956 őszéig harcoló — igazgatónője, Zétényiné Ritoók Magda rövid tanulmányt írt Tanítóképzésünk és tanítóképzőink néhány problémája címmel, s azt egy kérvény kíséretében 1956. július 31-én elküldte Kónya Albert miniszternek. Írásában hangsúlyozta: „a képzők ilyen arányú csökkentése [...] a magyar tanítóképzés történetében még nem fordult elő. Félő — tette hozzá, Rozsondai Zoltánnal egyetértve —, hogy ez pár év múlva súlyos következményekhez fog vezetni (Sic!) és a tanítóhiány a kultúrforradalom eredményes véghezvitelét [...] fogja akadályozni. [… hiszen, szükség esetén] tanítókat [...] hónapok, vagy két év alatt csak »gyorstalpalással« lehet képezni. [...] A képzők megszüntetését nem lett volna szabad addig elrendelni, amíg egy, a kor követelményeinek jobban megfelelő középiskolai típus terve meg nem születik.” (MOL XIX-I-2-j/3. d.)

[109] Benjamin, 1980. 190. p.

[110] Az elsőéves nappali tagozatos hallgatók létszáma az 1952/53. évi 12 623-ról 1953/54-ben 11 010-re, 1954/55-ben 6734-re, 1955/56-ban 5837-re, vagyis a kiinduló létszám 46,2%-ra csökkent. Ennél is gyorsabban redukálódott a tanár szakos BTK-s, TTK-s és pedagógiai főiskolás elsőévesek száma: azonos időszakban a kiinduló létszám 22,6%-ra, 21,1%-ra és 21,5%-ra. A trend az elsőévesek összlétszámát tekintve 1956/57-től megtört: 6354, 5763, 6051, s végül a felsőfokú tanító- és óvónőképző intézetek megalakulásával (688+273 fővel) a létszám 1959/60-ban 7890-re nőtt. A felsőfokú technikumok felfutásával az elsőévesek összlétszáma már 1963/64-től meghaladta az 1952/53. évit: 13 707, 1964/65-ben 14 112, majd — 1965/66-ban — 14 154 „gólya” kezdte meg felsőfokú tanulmányait. (Ladányi, 1989. 86., 112. és 135. p.)

[111] 1953/54-ben a 129 769 középiskolás 46,3%-a; 1954/55-ben a 122 627 fő 51,9%-a; 1955/56-ban a 119 101 fő 59,3%-a, s 1956/57-ben már a 125 501 tanuló 63,9%-a járt gimnáziumba. (Knausz, 1998. 155. p.) — A 2. sz. diagram adatainak forrása: Szabady, 1968. 143–144. p.

[112] Egy 1954. augusztus 9-i, Berei Andorhoz írt feljegyzésében Bence Gyula a felsőoktatási felvételi keretszámok drasztikus csökkentése kapcsán, az egész középfokú oktatás felülvizsgálatát sürgetve — egyebek között —, megjegyezte, hogy ennek vizsgálnia kellene „a tanítóképzés új rendszerét (ez most nem aktuális, de egy idő múlva újra elő kell venni. A Szovjetunióban 1954/55-ben a tanítóképzők 2/3-a, 1955-ra pedig — egyes nemzetiségi területek tanítóképzőit kivéve — csaknem valamennyi a 10 osztályos középiskolára épített kétéves szakképzésre fog rátérni.)” MOL M-KS-276-91/24. ő. e. 8. p. (Kiemelés tőlem — D. P.)

[113] A pedagógusképzésre vonatkozó — általunk vizsgált — PB-határozat hátterét is jól megvilágítja Gyarmati György: „a Rákosi-korszak — beleértve Nagy Imre »új szakaszát« is — a kampányszocializmus időszaka. [...] A teljes körűen centralizált államgépezetben hol itt, hol ott mutatkozott tartós üzemzavar. Egy idő után már aszerint kellett rangsorolni az akciókat, hogy hol halasztható még a gépezet reparálását célzó azonnali beavatkozás, s a leginkább működésképtelennek bizonyult területen próbáltak — mondjuk így — gyorssegélyt nyújtani.” (2000/9-10. 85. p. Kiemelés részben tőlem — D. P.)

[114] Kardos–Kornidesz szerk., 1990. II. k. 92–146. p.; Knausz, 1994. 130–180. p.; Kornidesz, 1987. 119–134. p.; Ladányi, 1989. 82–102. p.