SZEMLÉLETFORMÁLÁS ÉS ÉRTÉKKÖZVETÍTÉS

A NÉPISKOLAI TÖRTÉNELEMOKTATÁSBAN

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

(Olvasókönyvek tükrében)

 

Farkas Mária

 

„A történet az elméleti erkölcsi képzés igazi betetőzője.”

(Tanterv 1925, 103)

 

Az 1868 óta kötelező népoktatás Magyarországon a világháborúig jelentős eredményeket mutatott fel, ami elsősorban az analfabetizmus visszaszorulásában, az iskolának legalább az elemi szintjét elvégzők számának folyamatos növekedésében mutatkozott meg. A mennyiségi mutatók a húszas-harmincas években további előrelépésekről tanúskodnak.[1] Az is tény ugyanakkor, hogy a népesség túlnyomó többsége számára változatlanul a népiskola I–VI. osztálya jelentette az iskolai képzés egészét. 1937/38-ban például 200 000-nél több tanulót írattak be az I. osztályba, ugyanebben a tanévben a II–VI. osztályba, folyamatosan csökkenő létszámmal 185 000 – 130 000 gyerek járt, míg a VII–VIII. osztálynak megfelelő szintű fokozatba mindössze 35 000.[2] Bár a középiskolások aránya a háború előtti 5%-ról 1930-ra 10%-ra emelkedett, a harmincas évek végére újabb visszaesés történt, az arány 6–7%-ra csökkent. (Berend–Szuhay 1973, 273)

 

A domináló I–VI. osztályos képzés hatékonyságát befolyásolta, hogy igen magas volt a csak részben osztott vagy teljesen osztatlan iskolák aránya: 1925-ben az összes elemi iskola 7%-a teljesen, 43%-a részben osztott, 52%-a pedig osztatlan. (Kardos–Kelemen 1996, 90)

 

Milyen történelmi ismereteket, illetve milyen történelemszemléletet tudott-akart adni ez a népiskola, tanulmányunkkal e kérdés megválaszolásához kívánunk adalékokat szolgáltatni olvasókönyvek, történelemkönyvek vizsgálata alapján.

 

Tekintettel a tantervnek a magyar oktatásügy mindenkori alakulásában betöltött szerepére (vö.  Kelemen 1996, 22–38), röviden át kell tekintenünk, hogyan fogalmazta meg általában az elemi népiskola, különösen pedig a történelemtanítás feladatát a lényegében a korszak egészének alsó szintű oktatását meghatározó 1925. évi tanterv.[3]

 

 

Az 1925-ös népiskolai tanterv

 

Az 1905-ben kiadott tanügyi dokumentumot felváltó új elemi népiskolai tanterv 1925. szeptember 1-jétől lépett életbe, egyszerre mind a hat osztályban. Bár kerettanterv volt, részletes útmutatása csak 1932-ben készült el,[4] így az 1905-ös tantervi utasítás általános részének némileg átdolgozott változatát csatolták hozzá. Közreadását a bevezetőben Klebelsberg kultuszminiszter az utolsó tanterv óta eltelt hosszú idő alatt bekövetkezett változásokkal: a neveléstudomány fejlődésével, az iskolalátogatási fegyelemnek az ismétlőiskola továbbképző iskolává fejlesztését lehetővé tevő javulásával, valamint azzal indokolja, hogy különösen az osztatlan iskolákban nagy nehézségekkel küzdenek a tanítók az elvégezhető tananyag kiválogatásánál. Ezért készült el egyidejűleg a tanterv az osztott és az osztatlan népiskolák számára.[5] Tegyük mindehhez hozzá: Magyarország helyzete a világháborús összeomlás, a forradalmak, a trianoni békeszerződés rendelkezései folytán alapvetően megváltozott, s erre nyilvánvalóan az oktatáspolitika is reagálni kívánt. A népiskola célja az 1925-ös tanterv szerint: vallásos, erkölcsös, értelmes, öntudatosan hazafias, a gyakorlati életre felkészített polgárok nevelése. (Tanterv 1925, 9)

 

Az 1932-es részletes utasítás szerint: „[...] a mai élet zűrzavarai közt külön kiemelést és több oldalról való megvilágítást érdemel, hogy a népiskola minden egyoldalúságtól tartózkodjék, hogy igazán a nép iskolája és nevelőintézete legyen, mely valláserkölcsi alapon józan gyakorlati irányban neveli növendékeit. Vezércsillagai legyenek, melyek fénye soha el ne halványodjék a növendékei előtt, Isten, Király, Haza, Munka.” (Utasítás 110)

 

A történelem, amely a magyar nyelvvel és a földrajzzal együtt a nemzeti tárgyak sorába tartozik, önálló tárgyként az V. és VI. osztályban jelenik meg, s A magyar nemzet történelme, valamint a Polgári jogok és kötelességek résztárgyakat tartalmazza. Óraszáma az alábbiak szerint alakul:[6]

 

 

Iskolatípus

A magyar nemzet története

Polgári jogok és kötelességek

Tört. együtt

Tört. összesen

Osztály

V.

VI.

V.

VI

V.

VI.

 

Osztott iskola

2

2

1

3

2

5

Részben osztott iskola, 2 osztály összevonásával

1

1

1

2

1

3

Részben osztott iskola, 3 osztály összevonásával

 

 

 

 

 

 

2

Részben osztott iskola, 4 osztály összevonásával

 

 

 

 

 

 

2

Osztatlan iskola

 

 

 

 

 

 

1

 

A történelem iránti érzék felkeltése, némi történelemtanítás azonban már a III–IV. osztályban is feladat, a beszéd- és értelemgyakorlatok órák keretében: a III. osztályban a község lakóinak eredetével, a IV. osztályban a magyar nemzet történetével ismerkednek a tanulók, mondák, olvasmányok feldolgozásával, a honalapítástól az első világháború utáni helyzetig. „A beszéd- és értelemgyakorlatok anyagának gondos feldolgozásával a nemzeti műveltség, szerény körben ugyan, de befejezett egészet nyújt a népiskola IV. osztályának elvégzéséig.” (Tanterv 1925, 6)

 

A történelemtanítás célja a tanterv szerint: „A magyar nemzet történetének ismertetése az ezzel kapcsolatos legfontosabb világtörténelmi események érintésével és rövid, elemi tájékoztatás a történelmileg fejlődött magyar alkotmányról; a múlt iránti kegyeletre s tanulságainak megértetésére, nemzeti önérzetre s hazaszeretetre való nevelés; a nemzet életerejében való bizodalom és az isteni Gondviselésbe vetett hit megerősítése.” (Tanterv 1925, 33)

 

Az 1932-es részletes utasítás a hangsúlyt a nemzeti öntudat, a hazaszeretet és a nemzeti összetartozás fejlesztésére teszi. (Utasítás 1932, 349) A történeti anyag tárgyalása során az alábbi szempontok szem előtt tartását hangsúlyozzák: „Az állam a belső rendnek és haladásnak és ezzel kapcsolatban külső helyzetünknek biztosítását szolgálja. Az egymást felváltó korok eszméinek képviselői a nagy emberek. [...] Törekvéseikben, cselekedeteikben tükröződik a kor szelleme és az önzetlen, áldozatkész hazaszeretet példaadó jelentősége. [...] A háborúk nemzetünk harcra termettségének, a közösségért hozott áldozatoknak sok szép példáját mutatják. E példák nemzeti önérzetünk emelésére, a magyarság jövőjébe vetett hit felkeltésére igen alkalmasak a más népek iránti gyűlölet keltése nélkül is. [...] Nemzetünk egyes társadalmi rétegeinek egymáshoz való viszonyában az osztályok közti különbségeknek és érdekellentéteknek egyoldalú kiszínezése elfogultságot és gyűlöletet eredményez. Óvakodjunk ettől. Állandóan mutassunk rá azokra a példákra, amikor az egységes érzület és akarat a nemzet felvirágzásához vezetett.” (Utasítás 1932, 366)

 

A történelem „hasznát” az erkölcsi nevelésről szólva külön is kiemeli a tanterv: „Mihelyt a tanuló némileg megérett a történeti belátásra, a történet lesz számára az elméleti erkölcsi képzés igazi betetőzője. A történetből kell neki megszeretnie nemzetét és megbecsülnie a társadalmi és állami rend alapjait.” (Utasítás 1932, 103)

 

A tanterv meghatározza az osztott és az osztatlan iskolákban tanítandó ismereteket. E szerint az osztott iskolában mind az V., mind a VI. osztályban öt nagy tematikai egységben, „korképben” tárgyalandó a történelem, az V-ben a magyarság eredetétől a szatmári békéig, a VI-ban a szatmári békétől „a mai napig”. Az osztatlan iskolákban viszont az V. és VI. osztályt az elméleti tárgyak szempontjából egy osztálynak kell tekinteni, amelybe mindegyik tanuló két évig jár, s akár az A év, akár a B év anyagával kezdi, a tanulnivaló elsajátítása nem okozhat számára nehézséget, s ha csak az egyiket végzi el, akkor is befejezett ismereteket kell kapnia. Ezért mindkét évben a magyarság eredetétől a jelenkorig tart a tananyag, de az A évben a szatmári békéig terjedő időszakot részletesen, a továbbiakat csak fő vonalaiban tanítják, a B évben fordítva. Az 1932-ben kiadott részletes utasítás ez utóbbi megoldást generalizálja: „Úgy az V-ben, mint a VI-ban [...] a magyar nemzet egész történelmével foglalkozunk.” (Utasítás 1932, 352–353)

 

Ily módon a történelem tárgy a népiskolán belül is koncentrikus felépítésű: lényegében mind a IV., mind az V., mind a VI. osztályban a teljes magyar történelem szerepel ismeretanyagként — más forrásokkal, más szinten, más mélységben.

 

A középpontban a nemzeti történelem áll. Az egyetemes történelem egyes eseményeinek érintőleges tanítását azzal is jelzik a tanterv készítői, hogy az utóbbiakat a rövid utasításban az egyes korképeken belül zárójelben szerepeltetik.[7] Útmutatást, szempontokat ezek tárgyalásához nem is adnak, sőt az 1932-es utasításból már felsorolásuk is kimarad.

 

Az új tanterv megjelenését követően egyfajta lázas tankönyvkiadási tevékenység indul meg, amelyben aktív szerepet játszanak a tankönyvpiacon osztozó nagy nyomdák Az új könyvek már mind illusztráltak (általában fekete-fehér rajzokat, festményreprodukciókat, ritkábban térképeket, elvétve színezett térképeket tartalmaznak), esetenként tankönyvcsaládokat alkotnak. Mészáros István adatai szerint 25-féle ábécés- és olvasókönyv volt forgalomban. (Mészáros 1989, 125)

 

Jelentett-e tartalmi pluralizmust az adott helyzetben a sokféleség? Erre is választ keresünk a továbbiakban, amikor, tekintettel a történelemtanítás IV. osztályban való megjelenésére, IV–V–VI. osztályos olvasó- és tankönyvek elemzésére vállalkozunk. Igyekeztünk a kiválasztás során az osztott és osztatlan iskolák számára készült kötetekből egyaránt válogatni.

 

 

Negyedik osztályos olvasókönyvek

 

A IV. osztályos olvasókönyvek változó, 15–30%-os arányban tartalmaznak  írásokat a magyar nemzet története köréből, jellemzően időrendben, a magyarság eredetétől a trianoni békeszerződésig. A kronológiának azonban csupán az események sorrendje szempontjából van jelentősége, pontosabb időmegjelöléssel inkább csak véletlenszerűen találkozunk.

 

A szerkesztők között a kiadók tankönyvkiadó bizottságai mellett tanítóképző intézeti igazgatókat, tanárokat, szakfelügyelőket, állami elemi iskolai igazgatókat, tanítókat, falusi és tanyasi iskolai igazgatókat találunk, azaz szemmel látható a törekvés, hogy a népoktatással tényleges kapcsolatban álló pedagógusokat mind szélesebb körben vonjanak be a munkába.

 

Akadnak a kötetek között egészen meseszerűek, mint például az Angyal–Fekete–Galla szerkesztette olvasókönyv, amelyben ilyeneket olvashatunk: „valamikor réges-régen a tatárok betörtek Magyarországba” (54); „egyszer hatalmas sereggel jött a török császár Magyarországba” (73); „olyan emberről szól ez a történet, aki szép és fiatal, gazdag és hatalmas volt. Kastélyaiban száz meg száz szolga leste a parancsát [...] s mégis mindenét, de mindenét odaadta a hazáért” (111) Másutt a mondafeldolgozásokat és a történelmi tartalmú szépirodalmi részleteket a szerkesztők által írt rövid elemzések szakítják meg (pl. Quint–Drozdy, Kalász IV). A legtöbbet idézett szerzők: Jókai Mór, Benedek Elek, Gaál Mózes, Gárdonyi Géza. Mindegyik tartalmazza a Szózatot, a Himnuszt, Eötvös József Mohács című költeményének, illetőleg Papp-Váry Elemérné Nemzeti hiszekegyének részleteit, s Bagdy Istvánnak a haragvó Szőke Tiszáról szóló versét.

 

Nézzünk egy példát! 1933-ban jelent meg, több vidéki tanító szerkesztésében, Kiss József átdolgozásában a Falusi és tanyai iskolások olvasó- és tankönyve a IV. osztály számára. A magyarság eredetével és honfoglalás kori életmódjával két olvasmánya foglalkozik. Az eredeti közlésként aposztrofált első írásban a történettudomány megállapításai, a mondairodalom és Anonymus krónikájának elemei keverednek. Lényege: az Urál déli vidéke és a Fekete-tenger között élt magyarok más népek folytonos zaklatásai miatt indultak el „Attila elárvult országa” felé, a hódításra készülve kötötték meg a törzsek a vérszerződést, ami „a magyar nemzet első törvénye”, s így megerősödve, részben tárgyalásokkal, de leginkább karddal szerezték meg az egész Kárpát-medencét.  „A haza minden rögét őseink drága vére öntözte. Kié hát akkor ez a szentelt föld?” (6) A honfoglaló magyarok életmódjába Benedek Elek nyomán kapunk bepillantást. E szerint a magyar pogány korában is mindig egynejű volt, az asszony nem szolgája, de társa volt urának, a családon belül tiszteletteljes viszonyok uralkodtak férj–feleség, gyerekek–öregek között. Továbbá műveltek voltak, halászattal, vadászattal, háziállatok őrzésével, illetve földműveléssel foglalkoztak az őshazában, majd a honfoglalás után újra a fölművelés lett a fő foglalkozásuk. A kalandozások korát Jókai Mór Lehel kürtje feldolgozása vetíti elénk.

 

A további olvasmányok főként kiemelkedő történelmi személyiségek felidézésével vázolják évszázadok történetét. Szent István kapcsán főleg hitterjesztő és egyházszervező tevékenysége domborodik ki; megtudhatjuk továbbá, hogy már ekkor rendekbe tagolódott a társadalom, a hódító magyarok utódaiból és a „beköltözött” urakból lettek a jogokkal felruházott nemesek (főpapok, főnemesek, köznemesek), „a meghódított népek ivadékaiból” pedig a szolgai állapotú jobbágyok. A következő századok történései inkább jelzésszerűen jelennek meg. Olvashatunk, ugyancsak Benedek Elek nyomán a magyar királyok között vitézségben és lelki tisztaságban páratlan Szent Lászlóról, különösen a kunok elleni harcairól, majd, felborítva az időrendet, a bátor, kitűnő nevelésű, tudományokban és háborúskodásban egyaránt jártas Nagy Lajosról, ezt követően a tatárjárás pusztításairól és IV. Béla országépítő tevékenységéről. Nándorfehérvár ostroma kapcsán Hunyadi János hősiessége és vitézsége mellett Kapisztrán János, valamint a nép fiait toborzó, vezető papok-barátok szerepe áll a középpontban, de arról sem feledkezik meg a szerző, hogy hangsúlyozza: Hunyadi egész Európát mentette meg a töröktől, s ennek emlékére rendelték el a déli harangszót. A nemzeti király, Mátyás megválasztását a katonák fellépésének köszönheti; történetet csupán igazságosságáról olvashatunk. Halálát követően az urak hatalomvágya miatt a gyenge, tehetetlen királyok alatt süllyed az ország, aminek következménye a mohácsi katasztrófa. A török elleni harcok korából Szigetvár és Drégely hősies védelméről közöl a kötet történeteket. A „honleányok” példaképe lehet Zrínyi Ilona, a szépséggel, szívjósággal, erővel, ésszel megáldott asszony, Munkács hős védője. A róla szóló írás, csakúgy, mint II. Rákóczi Ferenc bemutatása, Jókai tollából való. Ez utóbbi kapcsán csupán a szabadságharc megindulásáról s a kezdeti sikerekről olvashatunk.

 

A következő történetek már a 19. századba vezetnek. A témák: Széchenyi István, Kossuth Lajos és a szabadságharc, majd a világosi fegyverletétel s a bukást követő bosszú. Gaál Mózes írása nyomán ismerkedhetnek meg a tanulók Széchenyivel, aki katonaként, majd külföldi útjain ráébredt a nemzet elmaradottságára, s elhatározta, hogy életét a haza felemelkedésének szenteli. Meggyőződése, hogy az országot először magyarrá, műveltté és gazdaggá kell tenni, ennek jegyében fogannak gyakorlati alkotásai, az Akadémia, a Lánchíd, a Tisza-szabályozás stb. Érdekes, máshol nem található értelmezése a Hitelnek, hogy a köznyomor enyhítésére javasolta: olcsó hitelhez kell juttatni a népet, amit szorgalmas munkával könnyen visszafizethet. A legnagyobb magyarnak nevezte a nemzet. Kossuth Lajos történelmi szerepét 1848–1849 kapcsán méltatja az olvasókönyv. Az ő feladata lett, hogy a március 15-én kivívott jogokat a „rosszakaratból és értelmetlenségből” támadt ellenségekkel szemben (szerbek, „oláhok”[8], osztrákok) a nemzet honvédő harcának megszervezésével megvédelmezze. A szabadságharc és a fegyverletétel a legbővebben tárgyalt téma az olvasókönyvben. A hősies harc szép példái és a győzelmek ellenére az orosz beavatkozás miatt nem maradt más választás, mint a fegyverletétel. A nemzet nagyjai azonban a szörnyű véres megtorlás ellenére sem adták fel a magyar szabadság ügyét. Kossuth külföldön, Deák itthon kereste a kibontakozás útját. Deák érdeme, hogy a jogszerűség diadalába vetett hittel kitartásra buzdította a nemzetet, s erőfeszítéseit végül siker koronázta: Magyarország önálló, külön állam lett, csak „egy-két közös ügyben” volt összekapcsolva Ausztriával.

 

Még a világháborúról, az otrantói csata kapcsán Horthy Miklós, a „ret­tent­he­tetlen hős” hadi sikereiről, végül a trianoni békeszerződésről olvashatunk a kötetben. A világháború kapcsán egyrészt nagy hangsúlyt kap, hogy Ma­gyarország nem akarta a háborút, de belekényszerült, mert becsülete megkívánta, másrészt, hogy a magyar katona hősiességétől rettegett az ellenség, nem a harctéren győztek le bennünket. Katonáink a háború végén mindenütt az ellenséges országok területén álltak, mégis vesztettünk, mert „az éhínség és a lőszer hiánya és ellenségeink mesterséges bujtogatása következtében a meggondolatlan és hazafiatlan emberek kerekedtek felül” (139). A trianoni békeszerződés tragédiájáról egy „Nem, Nem, Soha” jelvényt viselő, családjával Kassáról menekült kisfiúval beszélgetve szerezhetnek tudomást az osztálytársak. A tanulságot a tanító foglalja össze. „Lássátok, fiaim, sokszor volt hazánk szomorú helyzetben. A tatárjárás, majd a 150 évig tartó törökdúlás nem tudott elpusztítani bennünket, nem fog elpusztítani ez az újabb megpróbáltatás sem! Elvették tőlünk a hegyeket, völgyeket, a bányákat s az erdőket, de itt vagytok ti, a jövő reményei, a jövendő leventéi. Ti fogjátok azokat visszaszerezni. [...] Nagy volt hazánk és ilyen lesz megint! Nem engedhetjük, hogy csonka maradjon: Nem, Nem, Soha!” (154) Rablás a bogárvilágban, Csonka-Magyarország lakossága, Hogyan szeressük a hazát? címmel következnek még olvasmányok, majd Papp-Váry Elemérné Hitvallásának négy versszaka zárja a blokkot.

 

Szemléletét, felépítését tekintve hasonló a többi a IV. osztályos kötet is, tartalmuk a fent jelzett témakörök kapcsán hol szűkebb, hol bővebb. A Kalász elemi iskolák számára készült olvasókönyve például szól a honfoglaláskor a Kárpát-medencében talált népekről is, igyekszik tárgyszerű lenni, a nagy emberek kapcsán gyakran túllép a mondavilágon (Nagy Lajosnál megemlíti például az ősiség törvényének elfogadását, olvashatunk Hunyadi kormányzóságáról, várnai és rigómezei vereségéről, Mátyás hadszervezéséről és hadi tetteiről stb.). További témák: Buda visszavívása, Bocskai szabadságharca. Részletesebb a világháború bemutatása, és külön olvasmányt szentel a magyar katonák leszerelését követő cseh, román, szerb megszállásnak („siralom volt látni az igaz hazafiaknak, miként foglalják el kopottruhás, bátortalan cseh, oláh és szerb katonák a legvirágzóbb községeket, a legszebb városokat” — 85), valamint a nemzetet a végső pusztulástól megmentő Horthy Miklósnak, aki a trianoni szerződés aláírását „már meg nem akadályozhatta. De fogadást tett, hogy ami a hazafiatlanság miatt elveszett, hazafisággal azt visszaszerzi. Segítse őt és a magyar nemzetet erre a magyarok Istene!” Petőfi Csatadala és Bagdy István verse a világháborúban elesett kis zászlósról zárja a történelmi olvasmányok blokkot, s máris kezdődnek a földrajzi olvasmányok a „Csonka Magyarország — nem ország! Egész Magyarország mennyország!” jelszóval.

 

 

Ötödik és hatodik osztályos olvasó- és tankönyvek

 

Az elemi népiskolák V. és VI. osztályában közvetített történelmi ismeretek és történelemszemlélet bemutatásához három olvasó-, illetve tankönyvet választottam, párhuzamos, a tanterv témabontását követő tárgyalással: Novy Ferencnek A magyar nemzet története — állampolgári ismeretek című, az osztott és részben osztott iskolák számára kiadott, jellegéből következően a legrészletesebb történelemkönyvét[9]; a Kiss József szerkesztette falusi és tanyasi iskolások olvasó- és tankönyvét 1934-ből[10], amelynek a magyar nemzet történetével foglalkozó részét Keszler Károly írta, valamint a Kalász-iskolakönyvek osztatlan iskolák számára 1928-ban közzétett magyar olvasó- és tankönyvét[11].

 

Közös jellemzőjük, hogy miután a történelem rész egy-egy szerző munkája, a tárgyalásmód szervesebb. Az eseménytörténet, a politikatörténet mellett egy-egy korszak életmódjának és műveltségének bemutatását is tartalmazzák. A Novy-kötet valamennyi nagy témakörét (a tanterv „korképeit”) az adott időszak műveltségi viszonyainak szentelt olvasmány zárja (ezek egyúttal az összefoglalás funkcióját is betöltik), a Kiss-féle kötetben az Összefoglalás című alfejezet tér ki a műveltségre, az osztatlan iskolák számára készült Kalász-könyvekben pedig egy-egy, a kultúra fejlesztése szempontjából kiemelkedő személyiséghez kapcsoltan jelenik meg a műveltség.

 

A tananyag ezeken az évfolyamokon is tipikusan kiemelkedő történelmi alakok köré szerveződik, ezen belül azonban belpolitika, külpolitika, fontosabb törvények, alkotások kisebb-nagyobb mértékű tagoltságban különválnak egymástól. Az európai történelem egyes, általában a tantervben felsorolt eseményei ugyancsak megjelennek, igaz apró betűs szedéssel, 10–12%-os aránnyal.

 

 

A honszerzés kora

 

Ebben a korképben a magyarok eredetével és a honfoglalók műveltségével ismerkedhetnek meg a tanulók. Általában az Anonymustól ismert bibliai és szkíta eredet rövidebb-hosszabb adaptációival találkozunk, a Novy-féle történelemkönyv azonban kísérletet tesz tudomány és hagyomány ötvözésére, nála olyan rokon népekről is értesülünk, mint a finnek, akik szerinte Szittyaországból észak felé vándorolva szakadtak el a magyarságtól. A korábban itt élt népek (avar, hun, „a művelt római”) fellelhető történelmi emlékeinek jelzésszerű bemutatása kapcsán levonható a tanulság: „sok nép lakott már ezen a területen, de egy sem tudott állandó, erős országot alakítani. A magyarok vezére, Árpád, viszont belátta, hogy ezen a vidéken csak egy nép uralkodhat, mert csak így egész az ország, csak így egységes területű” (Novy, 15). A Kiss-féle kötet szerint „a magyarságra várt a történelmi feladat, hogy megteremtse az erős államot, amelyre Európának szüksége volt, kellett egy erős keresztény ország Nyugat és Kelet határán, hogy őrt álljon, védje a keleti támadások ellen Európát” (201). Ez a könyv szól egyedül bővebben a Kárpát-medencében a magyarok előtt élt népekről, kiemelve, hogy a magyarok már a honfoglalás előtt nagy szolgálatot tettek Európa népeinek, amikor Arnulf német királlyal közös fellépésükkel meghiúsították Szvatopluk morva fejedelem tervét, egy nagy szláv birodalom létrehozását.

 

A honfoglaló magyarok vándor életmódot folytattak, fő foglalkozásuk a harc volt, emellett halásztak, vadásztak, állattenyésztésből éltek. Kiss fontosnak tartja megjegyezni, hogy a magyarok földművelést nem végeztek, az a rabszolgákra hárult. Vitézek voltak a harcban, emberségesek a legyőzöttekkel, mindennél jobban szerették a szabadságot, erkölcsös családi életet éltek (a családba beletartoztak a szolgák is), s szemben az itt talált szlávokkal, nem voltak bálványimádók, egy istenben hittek, „a magyarok istenében”, voltak papjaik, a táltosok, de tisztelték a napot, a földet, az eget is. Életrevaló és harcias, Európa népeiben félelmet és csodálatot keltő nép. A honfoglalás után is folytatott kalandozó hadjárataiknak a vereségek vetettek véget. A Kalász-kötet a sankt-galleni történet felidézésével a kalandozó magyarok vad­ságáról, kegyetlenkedéseiről szóló „híreszteléseket” cáfolja, s műveltségük igazolására megemlíti az írás ismeretét is.

 

 

A keresztény királyság megalapítása, hazánk megerősödése

 

Az államalapítástól az Árpád-ház kihalásáig terjedő időszakot öleli fel. Szent Istvánról, Szent Lászlóról, Könyves Kálmánról, III. Béláról, az Aranybulláról, IV. Béláról mindegyik vizsgált kötetben szó esik. Istvánt már nem csupán a kereszténység terjesztőjeként, de államszervező, kegyes és igazságos, a műveltséget ápoló keresztény királyként mutatják be, aki keményen fellép a pogányság hívei ellen, de könyörületes és megbocsátó is egyben. Novynál a birtokviszonyokról, a társadalomszerkezetről, a kialakuló intézményrendszerről is olvashatunk. E szerint a legtöbb birtok a királyé, központja a vár, köré szerveződik a vármegye; a törzsfők birtokait örök magánbirtokként osztja fel a király a nemzetségek és családjaik között, aminek során kevesebb föld jut az ország védelmében vérüket áldozó vitézeknek, több a királyt a kormányzás munkájában is támogató egyes főuraknak, ők lennének a nemesek. Valamennyiben szerepel a koronakérés Hartvik-legendából ismert változata s a koronázás dátumaként 1001. augusztus 15.

 

A vitéz, daliás, erélyes, jó keresztény király, Szent László és a művelt Kálmán nagy érdeme, hogy szigorú, illetve bölcs törvényekkel megszilárdítják az István halála után felborult rendet (a köztes „zűrzavaros” időszakot mindenütt néhány apró betűs sorban foglalják össze), s Szlavónia, illetve Dalmácia meghódításával megnövelik az országterületet. III. Bélának az írásbeliség elterjesztését, illetőleg a Bizánc felől fenyegető veszély elhárítását köszönhetjük. II. András, a pazarló, alattvalói által nem becsült uralkodó kora az „alkotmányunk első alaptörvényének” tekintett Aranybulla miatt megkerülhetetlen. IV. Béla rendteremtési kísérletének a mongolok vad támadása vet véget. Ismét „hazánk fedezte, saját pusztulása árán is Nyugat-Európát” (Novy, 35). A további Árpádok már csak apró betűvel, egy bekezdés erejéig szerepelnek. A legfontosabb köztük Kun László, aki megsegítve Habsburg Rudolfot Ottokár cseh király ellen, egyszerre tett szolgálatot a Habsburgoknak és Európának, hiszen „a magyarok vitézsége most már másodízben akadályozta meg azt, hogy a Duna mentén egy nagy szláv birodalom veszélyeztesse a szomszédos népeket” (Novy, 38).

 

Jelentősen emelkedik a műveltség az Árpád-korban, a letelepült életmód, a földművelés, az állattenyésztés válik uralkodóvá (az ipar űzésére külföldieket hívnak be); az egyház tevékenységének köszönhetően megszelídülnek az erkölcsök, iskolák, kolostorok, templomok épülnek. A Kiss-kötet kiemeli, hogy a magyarság műveltségben is egyenlő társa lett a műveltebb európai nemzeteknek.

 

A mérleg:  „Sokat köszönhetünk tehát az Árpádok uralkodásának; azt, hogy állandó hazát szereztek, hogy kereszténnyé tették nemzetünket, hogy a keresztény királyság intézményével megalapozták nemzetünk jövőjét. De Európa népei is sokat köszönhetnek az Árpádoknak: mert saját testükkel megvédelmezték a Duna medencéjében lakó nyugati művelt államokat.” (Novy, 39)

 

A Novy-könyvben rövid tájékoztatást olvashatunk az európai helyzet kapcsán pápaság és császárság harcáról, illetve a lovagi kultúra néhány jellegzetességéről is, a többi könyv esetében az európai tematika e fejezetből teljesen hiányzik.

 

 

A magyar királyság első fénykora

 

Károly Róbert, Nagy Lajos, Hunyadi János és Mátyás király nevével fémjelezhető időszak, amikor Magyarország nagyhatalommá, királyai Európa-szerte tisztelt uralkodókká váltak. Károly Róbert olyan tekintélyre tett szert, hogy „ő intézte el az európai fejedelmek ügyes-bajos dolgait, akik nála találkoztak Visegrádon” (Novy, 42). Nagy Lajos „dicsőséges háborúival [...] világrészünk egyik leghatalmasabb államává tette Magyarországot. Tíz ország népe hódolt a magyar királynak” (Kiss, 205) Mátyás korában a műveltség felvirágzásának köszönhetően „ismét nagy és fényes volt a magyar király hatalma és tekintélye” (Kiss, 211).

 

A nagy királyok sikereit a belső rendteremtés, az erős, korszerű hadsereg megteremtése, a gazdaság felvirágoztatása, a hit védelmezése és a műveltség terjesztése eredményezte. Nagy Lajos nemcsak diadalmas hadvezér, de atyai szívű uralkodó is volt. Felismerte, „hogy az országnak sok ellenségét csak úgy tarthatja féken, ha a nemzet erős, vagyis, ha mindenki a maga tehetsége szerint részt vesz a haza védelmében: a nemes ember karddal, a földmíves jobbágy munkával, adóval” (Novy, 43); Mátyás sem állt bosszút bátyja haláláért, mert mindenkit egy táborban akart egyesíteni, hogy megint erőssé tegye a nemzetet.

 

A feudális nemzet, a rendiség megszerveződését Novy a rendi alkotmány alapjaként kiemelt ősiség-törvényhez, s a Szent Korona-tanhoz kapcsolja. Azaz: minden birtok a Szent Koronáé, minden földbirtokos a Szent Korona részese, együttvéve a nemzet. A nemzet tagjai tehát csak a földbirtokosok: főpapok, főnemesek, nemesek, ezért ők az ország rendjei, joguk az adómentesség, kötelességük a honvédelem. Aki nem nemes, nem szólhat bele országos dolgokba, a polgár és a jobbágy adófizetéssel járul hozzá a haza védelmi költségeihez. Zsigmond azonban nemessé teszi a városokat, s meghívja az országgyűlésre (ez az egyetlen érdeme, egyébként uralkodása csak legyengítette az országot), Mátyás pedig a megyét. A polgárság céhekbe tömörülhet s kiváltságokat kap, a jobbágy terheit is pontos törvények szabályozzák. A társadalmi osztályokat, jogaikat, kötelességeiket Nagy Lajos kora kapcsán hasonlóan, de a Szent Korona-tanra történő hivatkozás nélkül a Kiss-féle olvasókönyv is tárgyalja. A Kalász-kötet viszont csak a reformkor  bevezetéseként utal a régi állapotokra, amikor a népnek nem voltak jogai.

 

Az egész Európát és a kereszténységet fenyegető török veszedelemmel szemben a Hunyadiak állnak őrt. Valamennyi könyv ismerteti „a kereszténység legnagyobb hőse”, „a legnagyobb hadvezér, a legönzetlenebb államférfi és a leghívebb hazafi” (Novy, 50), Hunyadi János nagy győzelmeit, valamint a várnai és a rigómezei vereséget. A Kiss József szerkesztette kötetben ez a harc is a magyarság történelmi hivatásába illeszkedik: „reá várt az a feladat, hogy kimondhatatlan szenvedések és áldozatok árán Európát megmentse” (207). Dátumok, erőviszonyok ez utóbbiban nem szerepelnek, az összefüggések ily módon átláthatatlanok. A török elleni harcra való készüléssel magyarázza Novy az „igazi nemzeti király”, Mátyás cseh és osztrák háborúit, Kiss viszont a  husziták elleni fellépéssel. Igazságossága és műveltsége, kultúraszeretete dominálnak még (idegen tudósok, fényűző paloták, hatalmas könyvtára — Novy szerint „kétannyi könyve volt, mint a pápának” —, egye­temalapítás Pozsonyban, könyvnyomda Budán stb.).

 

 

Hazánk élethalál-küzdelme a török világban

 

Valamennyi könyv regisztrálja, hogy Mátyás halála után új korszak köszönt Európa népeire, átalakul az életmód, amiben a korszak találmányai: a puskapor, a könyvnyomtatás, valamint az iránytű feltalálása és Amerika felfedezése játszanak központi szerepet. Ez utóbbi kapcsán kiemelik, hogy új növények kerültek onnan Európába. Amerika felfedezésének a magyar történelemre gyakorolt hatása is kitapintható. Novy szerint ez főleg a spanyolok és az angolok felemelkedését hozta, aminek következtében megnőtt a Habsburg-család világhatalma, s az Magyarországra is szemet vetett. Kiss arra utal, hogy Amerika felfedezése a világkereskedelem átrendeződését, az Atlanti-óceán menti országok felemelkedését, a Földközi-tenger vidéke hanyatlását hozta, s ennek következtében Magyarországnak egyedül kellett minden erejével szembeszállnia a törökkel. Novy szerint Magyarország ily módon a Habsburgok és a törökök prédája lett, s a keresztény népek reformáció előidézte belső meghasonlása tovább nehezítette helyzetét, a Kalász-kötet viszont a Habsburg-birodalom  kétoldali veszélyeztetettségét emeli ki, minthogy nagysága miatt nyugatról a franciák, keletről a törökök fenekedtek ellene, s ez utóbbiak útja Magyarországon vezetett keresztül. Bármi az ok, a 16. századi magyar történelem egyértelműen a török elleni védekezésről szól.

 

S ez a veszélyes korszak megosztottságban találja az országot. A Mátyást követően, nem utolsó sorban az „urak” hatalomvágya miatt megválasztott gyenge királyok alatt az ország gazdaságilag hanyatlik, politikailag pártokra szakad, felbomlik a haderő, egyenetlenség támad főurak és nemesek között, az agyonsanyargatott jobbágy is urai, s nem a török ellen fordul (büntetése a szabad költözési jog elvesztése), bekövetkezik a mohácsi katasztrófa, majd az ország három részre szakadása. Mohácsnál is „halálig véreztünk a keresztény népekért”. (Novy, 65)

 

Valamennyi kötetben olvashatunk a végvári harcokról (Temesvár, Drégely, Eger, Szigetvár, a Kalász-kötetben Kőszeg is), a hősi önfeláldozás szép példáiként. Évszámok csak Novynál szerepelnek, másutt valójában kronológiailag követhetetlenek az események, nyilván nem is ez a cél, hanem a példaadás. A hódoltságbeli viszonyokat, a berendezkedő török közigazgatást, a jobbágyok megnövekedett terheit, a természeti környezet pusztulását minden könyv taglalja. Azt is, hogy a jobbágy hű maradt a magyarsághoz, s ezért megbecsültsége is növekszik, visszakapja költözési szabadságát. Nemes és jobbágy kezdi egymást becsülni. A reformáció magyarországi térhódításával kapcsolatban Novy közli, hogy a 16. században a protestánsok kerültek többségbe, gyors terjedésének a török ittléte is kedvezett, ám a 17. században már újra a katolikusok fölénye jellemző, főként a jezsuiták, kiemelten Pázmány Péter tevékenységének köszönhetően. A Kalász-kötet megemlíti, hogy az ország különböző területein főleg az evangélikus és a református vallás terjedt. Kiemelik, hogy a reformáció nagy érdeme, jóllehet megosztotta a nemzetet a veszély időszakában, hogy egyúttal terjesztette a nemzeti műveltséget, erre ösztönözve a katolikusokat is: „katolikusok és protestánsok most már egymással versengve fejlesztették a magyar tudományt és irodalmat” (Kiss, 223).

 

 

Hazánk szabadságharca a német világban

 

A 17. századra meggyengült a török hatalom, ekkor viszont a Habsburgok kezdték egyre erőteljesebben veszélyeztetni a nemzet még megmaradt szabadságát, különösen Erdélyben, amelynek függetlenségét, valóságos mozgásterét nagyobbnak mutatják a valóságosnál. A protestánsok üldözése és a magyar alkotmányosságot ért sérelmek miatt szálltak harcba: Bocskai és Bethlen Gábor, a Wesselényi vezette főurak, majd Thököly. A török elleni felszabadító háborúk kapcsán Buda visszavívása szerepel kiemelten, nemcsak harcászati, de politikai jelentősége miatt is. Hiszen az udvar ettől kezdve, magának tulajdonítva Buda és általában az ország felszabadításának érdemét, jóllehet sok keresztény harcos mellett sok magyar (Novynál 20 000) is részt vett az ostromban, nem éri be a nemzet részéről tett engedményekkel: a szabad királyválasztás jogáról történt lemondással, Magyarországot be akarja olvasztani egy egységes birodalomba. E törekvések, valamint a nagy és „igazságtalan” adók, a régi birtokosok kiforgatása tulajdonukból újabb szabadságharcra késztette a nemzetet. A Rákóczi-szabadságharc kezdeti sikereit biztosította, hogy rang- és valláskülönbség nélkül siettek táborába az emberek (Kiss), „nép és nemzet” összefogott (Novy), ám a francia segítség elmaradása, betegség, járványok, a hadi szerencse megfordulása, belső árulás végül is a labancok felülkerekedését hozta. II. Rákóczi Ferenc, „a nemzeti szabadságnak legönzetlenebb harcosa” nagy áldozatával mégis jobb belátásra bírta az uralkodócsaládot, így a szatmári béke végső soron fontos eredményeket biztosított: az ország alkotmányának tiszteletben tartását, a protestánsok vallásszabadságát, a nemesség jogait.

 

A két évszázad mérlegét megvonva Novy megállapítja, hogy a folytonos kétfelé való hadakozásban a nemzet erkölcse megromlott. A főurak egy része a királyi udvarban él, vagyonosodik, de magyar érzése eltompul, a köznemes kitart ősi jogai mellett, de vagyona pusztul, a polgár nagy áldozatokkal folytatja tevékenységét, a jobbágy viszont csak tengeti életét, de mindig a magyarság oldalán áll. A nehézségek ellenére a szellemi műveltség emelkedik, lassan az életmód is átalakul, teret nyer a nagyobb kényelem igénye, hazánk mégis nagyon elmarad műveltség dolgában a többi nyugati nép mellett, amit csak lassan és nehezen tud pótolni.

 

 

A nemzeti szellem hanyatlása

 

A B évfolyam tananyaga hazánk 200 éves újabb történetét tárgyalja részletesebben. Az első „korkép”, a szatmári békétől 1825-ig, a reformkor kezdetéig terjedő időszak, a tankönyvek felfogásában a nemzeti szellem hanyatlásának kora. A korszak Habsburg-uralkodói (III. Károly, Mária Terézia, II. József, II. Lipót, I. Ferenc) mindvégig egy erős, egységes dunai birodalom megteremtésére törekednek. Ellentmondásosan, a birodalmi érdeknek alárendelten, de fejlesztik a gazdaságot és a műveltséget, közben azonban — különböző mértékben — megsértik a nemzet szabadságát. A leginkább II. József, ám a nemzet ellenállását tapasztalva ő is belátja tévedését, s visszatérését a „helyes útra” valójában csak halála akadályozza meg.[12] II. Lipót alatt azonban nemcsak helyreállítják a régi alkotmányt, hanem megkezdődnek a reformmunkálatok is, ezeket viszont megakasztják a napóleoni háborúk, amelyek a nemzet egész erejét igénybe veszik, elszegényedést, pénzügyi csődöt okoznak.

 

A nemzet a krízishelyzetekben mindig uralkodója mellé áll, „hagyományos királyhűségből”, de I. Ferenc esetében nemesi kiváltságai féltése miatt is, amit a francia forradalom hatására már nem csupán az udvar részéről lát veszélyeztetve (így menti meg másodszor is a Habsburgok trónját „a magyarok lelkesedése, szeretete és hősiessége” [Novy, 94] az osztrák örökösödési háborúban; ezért utasítja el a nemzet Napóleon ajánlatát az elszakadásra). A nemzeti szellem mégis újjáéled, kiváló értelmiségiek, testőrírók, költők munkájának köszönhetően, s ennek tanulságait a franciaellenes háborúkban leginkább elkötelezett, a minden szabadságtörekvés elfojtására létrehozott Szent Szövetségben fontos szerepet betöltő I. Ferencnek is le kell vonnia.

 

A hazánk történetére direkt módon is hatást gyakorló francia forradalommal valamennyi kötet foglalkozik. E szerint XIV. Lajos virágzást hozó önkényuralmát utódai „pazarló” önkényuralma követi, ami gazdasági romlásba dönti Franciaországot. Válaszként a francia országgyűlés kimondja a polgárok egyenlőségét. A szabadság, egyenlőség, testvériség diadala azonban nem oldotta meg a problémákat, a kirobbanó elégedetlenség szörnyű rémuralomhoz vezetett: „A szép célokért meghirdetett forradalom teljesen elfajult.” (Kiss/B, 198) A forradalom ellen összefogott európai monarchiák ellen a „franciák lángeszű vezére”, Napóleon sokáig sikerrel veszi fel a harcot,  önkénye, a népeket-nemzeteket kénye-kedve szerint, bábuként kezelő politikája miatt azonban elveszti népszerűségét. Bukása egyúttal a szabadságeszmék bukását jelenti Európa-szerte.    

 

Mindegyik kötetben találkozunk az ország etnikai átalakulásának  jelzésével. Jellemzően csak betelepítésekről szólnak, spontán népességmozgásokról nem, arról is csupán III. Károllyal kapcsolatban. A legrészletesebben erről is Novynál olvashatunk. Tőle azt tudhatjuk meg, hogy a megfogyatkozott népességszám miatt a Temes-vidékre németeket és szerbeket, a Tiszántúlra „tótokat”, Erdélybe „oláhokat” telepítettek, miközben az ország középső részét, a Nagy-Alföldet megint a magyarság foglalta el. A Kiss-féle kötet csupán „tótok” és németek telepítéséről szól, konkrét tájegység-megjelölés nélkül, de a Temesközre értelmezhetően. A Kalász kötet szerint III. Károly a Temesköz felszabadítása után az elpusztult népesség pótlására oda más országokból telepített lakosokat, zömmel németeket. Az etnikai arányok megváltozásáról sehol nem tesznek a történelmi részben említést.[13]

 

Mária Terézia és II. József intézkedései kapcsán egyaránt szó esik a jobbágykérdésről. Mária Terézia a jogok és kötelességek megszabásával „olyan kedvező helyzetbe hozta a jobbágyot, amilyenben nem volt akkoriban sem a francia, sem a német jobbágy” (Novy, 95), II. József már szabadságjogait is növelte. A politikai jogegyenlőség kivívása majd a reformkor végére valósul meg.

 

 

A tőkés átalakulásról

 

A gazdaság átalakulásáról, a tőkés gazdálkodásról és ezzel összefüggésben olyan új fogalmakról, mint kapitalizmus, szocializmus Európa államai kapcsán olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy a 18. század közepétől-végétől az addig jellemző kézművesipart a technika fontos találmányainak (fonó- és szövőgép, gőzgép stb.) köszönhetően fokozatosan felváltja a gyáripar. „Ebben a gazdasági átalakulásban [...] fontos szerephez jutott a sok pénz: a tőke, mert csak ezzel lehetett nagy vállalkozásokba fogni. Ezt nevezik kapitalizmusnak.” (Kiss, 201) A gyári munkás megjelenésével ugyanakkor megszületett egy új társadalmi osztály, mely „sorsával elégedetlen volt, s munkaadóival ellentétbe került. Így jött létre az a mozgalom, melynek szocializmus a neve.” (Uo.) Novy a gazdasági vagy ipari forradalom kifejezést használja, s a szocializmust is bővebben jellemzi: a gépesítés terjedése munkások tömegeit teszi kiszolgáltatottá, akik  magukat proletároknak nevezve s szervezetekbe tömörülve gazdasági harcba kezdenek a munkaadók ellen, illetve politikai harcba az egész társadalom ellen. Ez utóbbi célja, hogy a termelési eszközöket magántulajdonból köztulajdonba vegyék, ez a szocializmus. „A 19. század elején tehát egyidőben két nagy átalakulás kezdődött: az államok életében a politikai szabadságért folyik a küzdelem (a nemesség uralma helyett a népuralom, a demokrácia lép); a társadalomban pedig megindul a gazdasági szabadságért való küzdelem és ez még ma is tart.” (Novy, 106) Mint látni fogjuk, magyar vonatkozásban, a magyar történet kapcsán ezekről a változásokról szó sem esik, még érintőlegesen sem. Mintha a kapitalizmus a maga eredményeivel és ellentmondásaival kizárólag az európai államok sajátja lenne, Magyarországon pedig csupán a gazdasági fejlődést eredményező hozadékai érvényesülnének.

 

 

Hazánk állami újjáalakulása

 

Az 1825-ös országgyűléssel kezdődik az a korszak, amelyben hazánk „az újabb idők követelményeit megvalósítja”. A feladat a gazdasági és műveltségbeli elmaradottság leküzdése, illetve a korszellemmel ellenkező társadalmi jogegyenlőtlenség felszámolása.

 

Széchenyi és Kossuth tevékenységével jellemzik. Újdonság, hogy társadalmi hovatartozásukról szóló életrajzi adalékokkal is találkozunk, sőt a Kalász-kötet olvasmányok részében egyedülálló módon műveikből vett idézetekből álló összeállítással is. Kettejük életműve e kommunikációban is  egymás szerves kiegészítéseként jelenik meg: a lényegben egyetértenek, csupán az elérendő változások sorrendjében térnek el egymástól.  Széchenyi a műveltség, gazdagság, szabadság sorrendet állítja fel, Kossuthnál, főleg a bebörtönöztetéséből származó tapasztalatok miatt, a szabadság kerül az első helyre. Elég sok konkrét ismeretet is közvetítenek a könyvek. Széchenyi fontosabb gyakorlati alkotásait például mindenütt felsorolják, Kossuth kapcsán olvashatunk a Pesti Hírlap óriási hatásáról, ami Széchenyiben már-már a forradalom vízióját idézte fel.

 

Kiemelten tárgyalják a kötetek a magyar nyelv fejlesztése és hivatalos nyelvként történő elfogadtatása érdekében tett lépéseket. Itt találkozhatunk a Novy-kötet egyetlen lábjegyzetével, melynek tartalma szerint talán nem is lábjegyzetben kellene szerepelnie. A magyar nyelvtörvény kapcsán, amely kimondotta többek között, hogy „pap nem lehet, aki magyarul nem tud”, lábjegyzetben ezt olvashatjuk: „Az utóbbi törvényt használták fel hazafiatlan tót és horvát papok arra, hogy a magyar haza ellen izgassák a népet. Céljuk volt új szláv birodalmat alapítani. Ez a pánszláv mozgalom ettől fogva hol titkosan, hol nyíltan a magyarság belső ellenségeként működött, mert a bécsi kormány titkon támogatta mozgolódásukat.” (Novy, 112) Jelzés értékű mondatok, arra utalnak, hogy a nemzetiségi törekvések mögött valójában csupán lelkiismeretlen izgatók, illetve Bécs politikai hátsó szándékai húzódnak meg.

 

A reformokért vívott küzdelem folyamatának végeredménye a polgári alkotmányos rend megszületése, ami elsősorban a hazafiak kitartó munkájának köszönhető. Zavarok érzékelhetők azonban a március 15-i pesti forradalom szerepének megítélésében. A tankönyvek tipikusnak tekinthető értékelése szerint „Kossuth lelkes buzdítása néhány év alatt átalakította nemcsak a nemesség, hanem a király gondolkodását is” (Novy, 114). Így az 1847-ben összeült utolsó rendi országgyűlésen a nemesi rendek önként lemondtak az adómentesség kiváltságáról, törvénybe iktatták a közteherviselést, eltörölték az ősiséget, kimondták az örökváltságot, s már további újításokról tárgyaltak, amikor a párizsi forradalom hírére Kossuth javasolta a népképviseleti országgyűlés és a felelős kormány létrehozását is. A küldöttség éppen a királynál járt, amikor március 15-én a pesti nép is a teljes szabadság kivívását követelte. A király ezt követően teljesítette a követeléseket. A megfogalmazásból csupán egymásutániság és nem ok-okozati összefüggés olvasható ki. A röviden ismertetett áprilisi törvények kapcsán hangsúlyozzák: „A kivívott új népképviseleti alkotmánnyal hazánk egész népe, bármilyen nemzetiségű is, egy nemzetté olvad össze” (115), s hogy ezek szerint a törvények szerint élünk ma is. „Nagy dicsősége azon kor nagyjainak, hogy [...] belátásra és önkéntes lemondásra bírták a kiváltságos nemességet; dicsősége a nép millióinak, hogy nem véres forradalommal ártottak a hazának, hanem hazafias megértéssel várták be az egytestvériség nagy korszakát.” (Novy, 116) A 19. századi európai forradalmakat (spanyol, olasz, görög, belga, lengyel) ismertetve ugyanerre a tanulságra jut: hazánk 1825 óta üdvös reformokkal készítette elő a nagy átalakulást, Európa népei viszont többnyire véres forradalmakkal igyekeztek kivívni a szabadságot. A nemesi rendek „csodálatos nagylelkűségét” emeli ki a Kiss-féle kötet is, a népképviseleti országgyűlés és a felelős kormány elfogadtatása kapcsán itt azonban megemlíti a párizsi, az itáliai és a pesti forradalmat is, mint ösztönző tényezőt. „Az olasz és német mozgalmak s a bécsi forradalom hatása alatt Kossuth bátor fellépésére, Magyarország véres forradalom nélkül elérte célját: a felelős kormányt és a 48-as törvények szentesítését. Csak ezután kellett szabadságának biztosítására fegyvert fognia.” (207)

 

 

Polgári államunk védelme

 

A szabadságharc kitörésének oka mindenütt a császári udvar által fellázított nemzetiségek fegyveres szembefordulása az új magyar kormányzattal. Csak ezek leverése után nyúl Bécs nyíltabb eszközökhöz, bevetve részben az osztrák katonaságot, majd ezek sikertelensége után külső segítséget, orosz csapatokat vesz igénybe. Részletesen olvashatunk a harc állomásairól, a fontosabb csatákról, a trónfosztásról. Az orosz beavatkozás miatti ellenséges túlerő miatt teszi le Görgey, céltalannak látva a további küzdelmet, a fegyvert. Az önkényuralom kora meglehetősen árnyalt tárgyalást kap, a beolvasztási törekvések, a német nyelv kötelezővé tétele mellett pozitívum, hogy megindul a gazdaság fejlesztése, de a nemzetet ez szabadság nélkül nem elégíti ki, itthon és külföldön folyamatos a nemzeti ellenállás. A járható utat Deák Ferenc mutatja meg: bízni kell a törvény erejében, békésen tűrni és várni, de a jogokból semmit sem engedni. A Kalász szerint a Gondviselés küldte a nagy férfiút. (217) Politikája végül is sikerre vezet, mert a nemzetiségek belátják tévedésüket, az udvar pedig az egymást követő külpolitikai kudarcok (krími háború, olasz–osztrák, porosz–osztrák háború) hatására ráébred, hogy ki kell békülnie a magyarokkal. Több helyen találunk rá utalást, hogy a magyarokat megkedvelő Erzsébet királyné is ebbe az irányba ösztönzi a császárt.

 

A kiegyezéssel nyugvópontra jutott a fél évszázados küzdelem a szabad, polgári Magyarországért. E lépés nemcsak visszaállította a nemzet függetlenségét, visszahelyezve jogaiba a ’48-as alkotmányt, de Magyarországot Ausztriával együtt nagyhatalommá is tette Közép-Európában.

 

A korszak mérlege: hazánk ezekben az évtizedekben rendi (nemesi) államból polgári állam lett, történetének ez a legdicsőbb és legfontosabb korszaka. Növekszik a népesség, a városi polgárság magyarosodik, a társadalmi különbségek nemes és nem nemes között lassan eltűnnek, „a nemesember kezet nyújt a földmíves jobbágynak, mert tudja, hogy munkájával ő is a nemzetet szolgálja. A különbségeket az egyes emberek között már nem annyira a születés, mint inkább a tehetség és szorgalom teszi” (Novy, 127), elsimulnak a vallási ellentétek is (vallásszabadságot biztosítottak a ’48-as törvények, a zsidó vallásúak polgári és politikai jogainak gyakorlását is kimondják 1867-ben). Mindezt jórészt a nemzeti érzés erősödésének, a magyar művelődés fejlődésének  köszönhetjük. Igaz, a fellendülés az önkényuralom éveiben megakadt, csupán a gazdaság területére korlátozódott, így „elmaradásunkat csak a későbbi időkben pótolhattuk, amikor teljes szabadság és béke volt hazánk osztályrésze” (Novy, 127).

 

Áttekintik ennek kapcsán a kötetek Európa államalakulatait, az európai politikai helyzetet: az olasz és a német egység megteremtése és a Francia Köztársaság megszületése mindenütt szerepel, Novynál a Vatikáni Államról és Anglia, valamint Oroszország gyarmatbirodalmának kialakulásáról is kapunk információkat.

 

 

Polgári államunk fellendülése

 

A dualizmus korát mindegyik kötet rendkívül röviden, egyúttal szinte apologetikusan tárgyalja, gondokról, nemzeti, nemzetiségi, szociális feszültségekről szó sem esik, csupán csodás eredményekről. Novy egyenesen a „hazánk második fénykora” címet használja az 1867–1918 közötti időszak jellemzésére. „Minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve” — mondhatnák a szerzők. Igazi kibékülés történt nemzet és királya között, aki megkoronázása óta a legalkotmányosabb magyar uralkodó lett. A lázas munkálkodásnak köszönhetően rövid idő alatt utolértük a szerencsésebb nyugati, művelt államokat. Rendeztük viszonyunkat a nemzetiségekkel: Horvát-Szlavónország társországi státusban szabadon fejleszthette jólétét és műveltségét, hasonló szabadságot kapott Fiume, szabályozták a „más nyelvű állampolgárok” anyanyelvhasználatát. A kötelező népoktatás bevezetésének köszönhetően emelkedett a műveltség, a vasút- és útépítés hatására megnövekedett kereskedelmi forgalom, a létrejövő gyárak (kiemelten a malomipar), a termények nagyobb piaca, a minőségibb mezőgazdasági termelés hatására növekedett a jólét. A honfoglalás ezeréves évfordulóját nagy sikerek közepette ünnepelhettük meg, bemutatva a világnak, hogy a magyarság nemcsak karddal képes megvédeni Európát, hanem „munkával is részt vesz az egész emberiség haladásában” (Novy, 132). Árnyékot a boldog alkotás korára csupán a Balkán átalakulása, a pánszláv törekvések felerősödése vetett. A hármas szövetség védelmében ez azonban hosszú ideig még nem jelentett komoly gondot.

 

A töretlen, problémamentes fejlődést ismét egy rajtunk kívül álló ok, a világháború kitörése akadályozza meg. Előzménynek is tekinthető, hogy vázolják a kötetek a Balkán-államok létrejöttét, illetve az európai hatalmak közötti konfliktusforrásokat, ellentéteket, az ellenséges szövetségi rendszerek kialakulását. A konfliktus kirobbanásának oka a terjeszkedésre törekvő cári Oroszországot maga mögött tudó Szerbia mohósága. Magyarország a rá kény­szerített háborút elszánt akarattal vívja, Németország szövetségében „egész világ embertelen népei és gyilkos fegyverei ellen” (Novy, 136). A Novy-kötetben és Kiss Józsefnél a hadszínterek, a fontos csaták is megjelennek, a Kalász-kötet, terjedelménél fogva, inkább csak a magyar katonák hősiességére hoz példákat. A vereség okai közt változó súllyal említik a belső erőforrások kimerülését, amit katasztrofálissá tett, hogy Amerika és Japán bekapcsolódásával az ellenségek anyagi lehetőségei szinte korlátlanul kibővültek, a harcterek mögött és a harctereken is folyó ellenséges izgatást, Bulgária és Törökország fegyverletételét. Kiemelten beszélik el a magyar katona erényeit: páratlan vitézségét, a nélkülözések emberfeletti tűrését, emberségét a legyőzöttekkel szemben. „A győzelem nem tette kegyetlenné, a vereség nem csüggesztette el (Novy, 136); „A magyar katona megmutatta a világnak a magyar nemzet erényeit. Ezeken az erényeken fog felépülni a jövő Magyarország.” (Kiss, 221).

 

A vesztett háború után forradalmak törtek ki, a hatalmat utcai tüntetésekkel „a nép” vette kezébe (Novy).  Leszerelték a katonaságot, megalázkodtak Belgrádban, a csehek, szerbek, oláhok szinte kardcsapás nélkül szállhatták meg nemzetiségi vidékeinket, nemzetiségeink pedig kimondták az elszakadást. Miután pedig „az ántánt az eddiginél is szűkebbre szabta országunk ideiglenes határát… a szocialisták és a kommunisták kikiáltották… a proletárok erőszakos (terror) uralmát, a proletárdiktatúrát” (Novy, 137). 131 napos garázdálkodásuknak, melynek során a szabadságjogok és a magántulajdon felszámolásával, terrorszervezetek felállításával tűntek ki, az vetett véget, hogy miután Vörös Hadserege az „oláhok elől is megfutamodott”, az antant a vörös uralom leverése érdekében ránk zúdított egy újabb veszedelmet, az „oláh”  megszállást. Nyomában pedig újabb pusztulás, a megmaradt javak elrablása járt. Miután az antant kiparancsolta őket, bevonult a fővárosba Horthy Miklós és nemzeti hadserege, s azóta keresi a nemzet a magára találás útját (Novy). Kissnél is hasonló az értékelés, de itt a Vörös Hadsereg csehek elleni sikereiről is szó esik. „A világháborút forradalmak követték. A szocialisták népköztársaságot, majd a kommunistákkal szövetkezve, tanácsköztársaságot alkottak Magyarországból. Káros uralmukat a románok bevonulása döntötte meg. Amit a pusztító forradalmak meghagytak, azt ők rabolták el.” (225) 

 

A trianoni békeszerződést és következményeit részletesen taglalja valamennyi tankönyv. Két dolog érdemel ezek kapcsán kiemelést: az egyik, hogy a gazdasági bajokat egyértelműen a forradalmaknak és az ország megcsonkításának tulajdonítják, a másik, hogy a fájdalom mellett a bizakodás hangja dominál.

 

Kalász: „A győztes nagyhatalmak megfeledkeztek arról, hogy ezer éven keresztül a magyarok voltak a keresztény vallás és a nyugati műveltség védői. Olyan békét erőszakoltak ránk [...] amilyenre még nem volt példa. Rettenetesen megcsonkították hazánkat. [...] Szent István birodalma ötfelé tépve várja a feltámadást. [...] A trianoni békeszerződés nehéz napokat hozott reánk. Pénzünk leromlott. Az ország nyomorba süllyedt. A király hazájából száműzve meghalt. [...] Hiszünk Magyarország feltámadásában!” (220)

 

Novy: Trianonban „országunkat megsemmisítették. A »békeszerződés« nemzetünk halálos ítéletét mondta ki” (138–139), s a nemzetgyűlés annak a „kijelentésével iktatta törvénybe, hogy azt csak a kényszerűség hatása alatt teszi (139). Elvesztettük területünk, népességünk jelentős részét, elvesztettük természetes határainkat, sok szép városunkat, erdeinket, só- és ércbányáinkat, hajóinkat, tengerünket. [...] Megmaradt azonban nemzeti függetlenségünk, amiért már oly sokat kellett küzdenünk. A trianoni csapások ellenére azonban mégis itt állunk, és

»Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.«” (140)

 

Kiss: „Természetes határok nélküli, kifosztott, csonka ország polgárai lettünk. Kiben és miben bízhatunk? Elsősorban az isteni Gondviselésben, mely nemzetünket mindig felsegítette; azután önmagunkban, ősi hazaszeretetünk tisztaságában s megfeszített, rendületlen munkánkban!” Végül Deákot idézi: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja!” (223)

 

A „mai helyzetünkre” való kitekintésben általában rögzítik, hogy a nemzetgyűlés visszaállította a királyságot, de a külföld (Novynál: a kisantant) megakadályozta jogai gyakorlásában, azért a nemzetgyűlés az államfői jogok ideiglenes gyakorlására kormányzót választott, vezetésével folyik az országépítő munka. Időben távolabbra a Novy-kötet tekint. Ebben röviden ismerteti a gazdasági élet összeomlását, illetve a gazdaság talpra állását: „A végső anyagi romlás lejtőjére taszított hazánk kormánya azonban összefogott a nép minden rétegével, s áldozatkészséggel, lemondással, megfeszített munkával sikerült a lejtőn megállnunk.” Lassan a külpolitikai kibontakozás jelei is mutatkoztak, e szerint mind több ország kormánya belátta, hogy Trianonban milyen igazságtalanság történt velünk, s egyre többen állnak mellénk a revízió követelésében. Először Olaszország „lángeszű miniszterelnöke, Mussolini” sietett segítségünkre, neki köszönhető, hogy Sopron bizonyságot tehetett hűségéről, később az angol újságfejedelem, Rothermere lord, több angol képviselő, az amerikai Borah szenátor és még sokan. Áttörés azonban akkor történt, miután „a világháború legendás hírű hadvezére”, Hindenburg és „a lánglelkű Hitler vezér és kancellár” által talpra állított Németország kikényszerítette a müncheni tárgyalásokat, aminek következtében még 1938-ban, a Szent István-emlékévben visszakaptuk a Felvidék nagy részét. „További munkával, összefogással, acélos akarattal és rendületlen hittel kell küzdenünk: Nagymagyarország feltámadásáért!” (144)

 

A mai magyar államélet szervezetét tárgyalják végül a kötetek, történeti visszapillantásban. Államunk történeti kialakulásáról, az alkotmányos királyság működéséről, a honvédelem kötelezettségéről, a kormányzó jogállásáról, végül a magyar állam jelképeiről összegzik e fejezetek, kevés új információval kiegészítve, a történelem tárgyalása során tanultakat.

 

 

Összegzés

 

A bemutatott (és kontrollként felhasznált) olvasókönyvek, tankönyvek alapján is levonható néhány következtetés a két világháború közötti korszak elemi népiskolai oktatásában közvetített történelemszemléletről. Az első mindenképpen az, hogy a sokféle tankönyvben-olvasókönyvben manifesztálódó pluralizmus valójában nem jelentett tartalmi sokszínűséget, ellenkezőleg, a politikai szándék tantervben is megfogalmazott, nagyon pontosan kitapintható, céljaiban is megragadható szerves tartalmi-szemléleti homogenitása rajzolódik ki belőlük: az erkölcsi nevelési célok uralta történelemtanítás egységes történelemszemléletet közvetített a IV., az V. és VI. osztályban. Ahogy Szabolcs Ottó megállapítja: míg „a dualizmus viszonylag szabad légkörében együtt éltek a történelemtanítás különböző árnyalatai: a nemzetiek, a liberálisok és a polgári radikálisok [...] a két forradalom felülről döntött a radikálisok és egyben a velük szimbiózisba lépő marxisták javára, hogy majd az ellenforradalom legalább ilyen vehemenciával a nemzetieket emelje piedesztálra. Így vált azután az is hagyománnyá, hogy a történelemtanítás alapfelfogása tekintetében felülről döntenek, megszűnt az irányzatok küzdelme, a választás lehetősége.” (Szabolcs 1997, 23)

 

Ezt az alapfelfogást a „trianoni komplexum” szociálpszichológiai sokkja determinálja, amelynek lényegét Bibó István foglalta össze: „[...] a történeti Magyarország felszámolása [...] olyan hebehurgya módon történt meg, hogy Magyarországtól nemcsak más nyelvű területeket, hanem, ráadásul meglehetősen bőven adagolva, magyar területeket is elcsatoltak. Ennek a következménye [...] hogy a magyar politikai szemlélet egész Magyarország felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győzők hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes disztingválni a leválásra érett más nyelvű területek elcsatolása és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar nyelvű területek elszakítása között. Ennek következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábrándképétől, és még inkább abba a lelkiállapotba került, hogy Európa neki egy súlyos igazságtalansággal adósa.” (Bibó 1986, 204)

 

A bizonyítás, sőt bizonygatás, a Trianonban alaposan megtépázott nemzeti büszkeség helyreállításának szándéka motiválhatja a magyar történeti fejlődés szingularitásának túlhangsúlyozását, ami egyrészt a magyar történet dominanciájában, másrészt magyar és európai történelem tárgyalásának szemléletmódjában ragadható meg.

 

A magyar történelem sajátossága, hogy a Keletről jött, magas erkölcsiséget képviselő magyarság, amikor európai hazáját részben Attila örökségeként, részben tárgyalásokkal, de főleg karddal-vérrel megszerezte, egyfajta történelmi hivatást is teljesített. Létrehozta a földrajzilag, eleve elrendelten egységesnek teremtett térségben a politikai egységet, s azt ezer éven át, a legnagyobb áldozatok árán, Európa számára biztosítva a keletről jövő veszélyekkel szemben a nyugodt fejlődés lehetőségeit, megőrizte. Amikor a történelem erre lehetőséget biztosított, nagyszerű uralkodók, kiváló hazafiak önzetlen, önfeláldozó munkájának köszönhetően fejlődésével, műveltségének folytonos emelésével is bizonyította Európa számára értékeit. Az európai történelemben játszott szerepe, magas erkölcsisége az ellene Trianonban elkövetett igazságtalanság jóvátételét követelik. Erre kell felkészíteni az ifjúságot.

 

Már a tanterv is úgy fogalmaz, hogy az egyetemes történet eseményeit csupán „érintőlegesen” kell tárgyalni. Ez oly jól sikerült, hogy Göncöl Enikő A történelem tananyag változásai Magyarországon az elmúlt száz évben című feldolgozásában megállapíthatja: az egyetemes történelem a korszakban elemi szinten összesítésre sem érdemes mértékben van csupán jelen, néhány kultúrtörténeti érdekességre korlátozódik. (Gönczöl 1999, 7) Szabolcs Ottó viszont arra hívja fel a figyelmet Nemzeti és európai a magyar történelemtanításban című tanulmányában, hogy a mennyiségi mutatók mellett minőségi, értelmezésbeli tényezőket is érdemes figyelembe venni. (Szabolcs, 1999a, 5–6)

 

Mit és milyen összefüggésben tanítottak az európai történelemből? A témákat már felsoroltuk, itt inkább funkciójukra kívánunk utalni. Az európai események hatása a magyar történelemre vagy alig kitapintható, mint például a kötelezően mindenütt megjelenő felfedezéseké, vagy negatív: megakasztják, lehetetlenné teszik a szerves magyar fejlődést, főként mert a nagy veszélyek esetén (tatár, török támadás, pánszláv fenyegetés) Európa népei magára hagyták az egész kereszténységért, a művelt európai népekért (is) harcoló magyarságot. Egyúttal módot adnak a magyar „kultúrantropológiai fejlődés” fontos specifikumának tartott jelenség: a történelmi haladáshoz szükséges, a mindenkori korszellemnek megfelelő változások, változtatások békés, erőszak- és forradalommentes módjának kidomborítására. A francia forradalom vagy a 19. század eleji európai forradalmak tanulsága, hogy míg másutt véres forradalmakban tudták csak kivívni a népek szabadságukat, nálunk az uralkodók bölcs belátása (II. József, II. Lipót, V. Ferdinánd, sőt Ferenc József), illetve a kiváló hazafiak kitartó munkája, nép és nemzet egysége, együttmunkálkodása mindezt békésen tette lehetővé. Ebbe a felfogásba nyilvánvalóan nem férnek bele sem a nemzetiségi, sem a szociális problémák.

 

Természetes, hogy az adott iskolaszinten, az adott óraszám mellett a tantervkészítők és a tankönyv-szerkesztők fokozottan szelektálásra kényszerültek, az viszont, hogy „a múlt mélységes-mély kútjából” válogatva a nemzet történelme egyfajta történelmi-erkölcsi példatárrá zsugorodott, inkább egy kívánatosnak tekintett, mint reális történelmi múlttal való azonosulás alakítására tette alkalmassá az elemi népiskolai történelemtanítást. (Vö. Szabolcs 1999b, 113–115)

 

 

Hivatkozott irodalom

 

Berend–Szuhay, 1973. — Berend T. Iván – Szuhay Miklós: A tőkés gazdaság története Magyarországon, 1848–1944. Kossuth–KJK, Budapest, 1973.

Bibó, 1986. — Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986. 2. kötet.

Gönczöl, 1999. — Gönczöl Enikő: A történelem tananyag változásai Magyarországon az elmúlt száz évben. Jegyzet. ELTE BTK, Budapest, 1999.

Kardos–Kelemen, 1996. — Kardos József–Kelemen Elemér: 1000 éves a magyar iskola. Korona Kiadó, Budapest, 1996.

Kelemen, 1996. — Kelemen Elemér: A tanterv a magyar oktatásügy történetében. In: A helyi tanterv készítésétől a tanítási óráig. BTF Továbbképző Füzetek, 2. Budapest, 1996.

Mészáros, 1989. — Mészáros István: A tankönyvkiadás története Magyarországon. Tankönyvkiadó, Budapest–Dabas, 1989.

Mészáros, 1996. — Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája, 996–1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.

Szabolcs, 1997. — Szabolcs Ottó: A történelemtanítás hagyományai Magyarországon. In: Történelempedagógiai Füzetek, 1. Budapest, 1997.

Szabolcs, 1999a — Szabolcs Ottó: Nemzeti és európai a magyar történelemtanításban. In: Történelempedagógiai Füzetek, 5. Budapest, 1999.

Szabolcs, 1999b — Szabolcs Ottó: Történelemszemlélet és identitás. In: Történelempedagógiai írások (Válogatás dr. Szabolcs Ottó munkáiból). A történelemtanári továbbképzés kiskönyvtára, XVI. Budapest, 1999.

 

***

 

Angyal–Fekete–Galla — Olvasókönyv az elemi népiskolák IV. osztálya számára. Szerkesztették: Angyal János, Fekete József és Galla Endre. Franklin Társulat, Budapest, 1933.

Betűország negyedik virágoskertje. Olvasókönyv a fővárosi népiskolák IV. osztálya számára. Móra Ferenc és Voinovich Géza közreműködésével szerkesztette az Egyetemi Nyomda Tankönyvszerkesztő Bizottsága. Budapest, 1946.

Betűország ötödik és hatodik virágoskertje. A Kir. Magy. egyetemi Nyomda olvasókönyve az elemi iskolák ötödik és hatodik osztálya számára. Móra Ferenc és Voinovich Géza közreműködésével szerkesztette az Egyetemi Nyomda Tankönyvszerkesztő Bizottsága. Budapest, é. n. (1927)

Falusi iskolások olvasó- és tankönyve négy kötetben. IV. kötet Népiskolák V. és VI. osztálya számára. Szerkesztette több vidéki tanító közreműködésével Havas Pál, a Gyöngyösi Áll. Elemi Népiskola igazgatója. Lampel Könyvkiadó Vállalata. Budapest, 1924.

Kalász IV. — Magyar olvasókönyv az elemi népiskolák IV. osztálya számára. A Kalász tankönyvszerkesztő bizottságának közreműködésével szerkesztették: Berkényi Károly áll. elemi isk. igazgató, Köveskuti Jenő, áll. tanítóképző intézeti igazgató, szfőv. szakfelügyelő, Simon Lajos szfőv. polg. iskolai tanár. (Kalász-iskolakönyvek). Kiadja a Kalász Áruforgalmi Rt., Budapest, 1926.

Kalász/A. — Magyar olvasó- és tankönyv az osztatlan elemi népiskolák V–VI. osztálya számára. A) évfolyam. Szerkesztették: Bozsik Béla áll. elemi isk. igazgató, Tokay József áll. tanyai isk. igazgató, Schneider Ferenc, áll. tanyai isk. igazgató, Farkas Gyula, gazdasági népisk igazgató. Kalász könyvek rt. Budapest, é. n. (1928.)

Kalász/B. — Magyar olvasó- és tankönyv az osztatlan elemi népiskolák V–VI. osztálya számára. B) évfolyam. Szerkesztették: Schneider Ferenc, áll. tanyai isk. igazgató, Tokay József áll. tanyai isk igazgató, Csernai Mátyás áll. tanyai isk. igazgató, Veszelovszky József közs. tanító. Kalász könyvek rt. Budapest, é. n. (1928.)

Kiss IV. — Falusi és tanyasi iskolások olvasó- és tankönyve. A népiskolák IV. osztálya számára. Szerkesztette: több vidéki tanító. Átdolgozta Kiss József, áll. tanítóképző intézeti gyakorlóiskolai tanító. Lampel Könyvkiadó Vállalata. Budapest, 1933

Kiss/A. — Falusi és tanyasi iskolások olvasó- és tankönyve. A népiskolák V. és VI. osztálya számára. A) évfolyam. Szerkesztette: Kiss József, áll. tanítóképző intézeti gyakorlóiskolai tanító. Lampel Könyvkiadó Vállalata. Budapest, 1934.

Kiss/B. — Falusi és tanyasi iskolások olvasó- és tankönyve. A népiskolák V. és VI. osztálya számára. B) évfolyam. Szerkesztette: Kiss József, áll. tanítóképző intézeti gyakorlóiskolai tanító. Lampel Könyvkiadó Vállalata. Budapest, 1934.

Magyar olvasó- és tankönyv az osztatlan elemi népiskolák IV. osztálya számára. Szerkesztették: Csernai Mátyás áll. tanyai isk. igazgató, Farkas Gyula gazdasági népisk. igazgató, Osztie Béla, áll. el. isk. igazgató, a Tanítók Háza igazgatója. (Kalász-iskolakönyvek). Kiadja a Kalász Könyvkiadó Rt., Budapest, é. n. [1928]

Magyar olvasókönyv a róm. kath. elemi népiskola IV. osztálya számára. Összeállította, részben írta: Földes Zoltán. Corvin Nyomda, Cluj–Kolozsvár, 1927.

Novy — A magyar nemzet története. Az 1925. évi miniszteri tanterv teljes anyaga. Az osztott és részben osztott elemi népiskolák V. és VI. osztálya számára. Írta: Dr. Novy Ferenc, a budapesti VIII. ker. állami tanítóképző intézet tanára. Kiadja a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, é. n.

Quint–Drozdy — A magyar gyermek olvasókönyve az elemi népiskolák IV. osztálya számára. Szerkesztették: Quint József, a budapesti áll. tanítóképző intézet igazgatója, Drozdy Gyula, a budapesti áll. tanítóképző intézet tanára és gyakorlóiskolai tanítója. Révai Testvérek Nyomdai Intézet Rt., Budapest, 1929. (Második kiadás.)

Tanterv, 1925. — Tanterv az elemi népiskolák számára. Kiadta a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1925. évi május hó 14-én 1467. eln. számú rendeletével. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1925.

Utasítás, 1932. — Tanterv és utasítások a népiskola számára. Kiadta a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 2495/1932. eln. számú rendeletével. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1936.

 


 

[1] 1930/31-ben például a tanköteles korosztály 92%-a vett részt az alapszintű oktatásban, miközben az egy tanteremre jutó tanulók száma 60-ról 40-re csökkent, s egy tanerőre a korábbi 80 helyett 47, majd a háborúig 42 tanuló jutott. (Berend–Szuhay 1973, 273)

[2] Az 1937-ben a népiskola VII–VIII. osztályai számára átmeneti érvénnyel kiadott tanterv és utasítás 100-nál több nyolcosztályos népiskoláról beszél, más források szerint 1939-ben az iskolák 2,5%-a sorolható ide. (Lásd: Mészáros 1996, 95–99)

[3] Bár az 1940:XX. tc.-vel elfogadott nyolcosztályos népiskola számára 1941-ben elkészült a tanterv is, bevezetésére a háború kitörése miatt már nem kerülhetett sor.

[4] Addig az 1905-ös tantervi utasítás, a vezérkönyvek, illetve a szaksajtó adhatott segítséget a tanítóknak.

[5] A részben osztott iskolák tanítóinak feladata lett – a teljesen osztott iskolák anyagát maximumnak, az osztatlanokét minimumnak tekintve –, a helyi viszonyok mérlegelésével saját részletes anyagfelosztásuk elkészítése, amelyet a királyi tanfelügyelővel jóvá kellett hagyatniuk.

[6] Tanterv, 1925. Az általános óraterv alapján (11).

[7] A megjelölt témák: a pápaság és a Német-Római Császárság; a Habsburg-ház viszonyai hazánkhoz, a török hatalom terjeszkedése; a Habsburg-ház világbirodalma, találmányok, felfedezések; a harmincéves háború; XIV. Lajos; II. Frigyes és Poroszország; a francia forradalom, Napóleon; Európa államainak átalakulása, találmányok, gyáripar fejlődése; európai forradalmak 1848-ban; az olasz királyság, a német császárság, a francia köztársaság megalakulása; a Balkán-államok megalakulása.

[8] A nemzetiségi lakosság megnevezése kapcsán az olvasókönyvekben általában az érintettek által sérelmezett „tót”, „oláh”, „rác” megjelölés szerepel. Találkozunk ugyanakkor a szlovák vagy szerb elnevezéssel is, a román azonban ilyen összefüggésben szinte soha nem fordul elő. A Kalász/A kötet földrajz tananyagában ez áll: „az oláhok… magukat a román névvel cicomázzák”, jóllehet semmi közük a valaha itt élt rómaiakhoz, nevüket fő foglalkozásukról kapták, az oláh ugyanis „havasi pásztort” jelent. (162) 

[9] Év nélkül jelent meg, de tartalmaz egy Mai helyzetünk, 1921–1938 című kitekintést, vagyis 1938 vagy 1939 lehet a kiadás éve.  206 oldalnyi terjedelméből 160 oldalnyi a történelem rész, a terjedem majdnem felét viszont az illusztrációk töltik ki. Ezek sorában térképekkel, sőt színezett térképekkel is találkozunk.

[10] A 2495/1932. eln. sz. VKM-rendelettel kiadott új tanterv és utasítások szerint. Az A kötet 322 oldalából 48 oldal, a B kötet 304 oldalából 38 oldal foglalkozik a történelemmel.

[11] Ez utóbbi sajátossága, hogy az olvasmányok részben gyakran részletesebb és alaposabb kifejtése található egy-egy témának, mint a történelem fejezetben, ezért elemzésünkben ezekre is kitérünk. Jellemzője továbbá, hogy bizonyos fogalmak, személyek, címek, rangok, űrmértékek stb. értelmezését lábjegyzetben adja meg. Itt A magyar nemzet története fejezet az A kötet 320 oldalából mindösszesen 23 oldalt tesz ki, ehhez járul az olvasmányok tömb 29 oldalnyi történelmi tárgyú olvasmánya, s hasonlóak az arányok a B kötetben is.

[12] Novy ennek kapcsán beszél a felvilágosodásról mint a tudomány azon korszakáról, amely az emberek állambeli egyenlőségét tanítja: „mindenki tehetsége és szorgalma által keresheti boldogulását… nincs joga a királynak, hogy az egyiket jobbágysorban, a másikat a nemesi kiváltságok élvezetében tartsa… a fejedelemnek kötelességei is vannak azzal a néppel szemben, amelyen uralkodik”. (Novy, 96)

[13] A kérdés nem történeti, de földrajzi összefüggésben mégis szerepel a könyvekben. A Kalász/A kötetből megtudhatjuk, hogy őseink már a honfoglalás idején is kevesen voltak, a magyar lakosság végső soron azonban a tatárjárás, illetve a 150 éves török uralom okozta pusztítások miatt nem tudta benépesíteni a magyar földet. A „tótok” a 12–13. században kezdtek lehúzódni a Felvidékre, a 18. században már Békésbe is; az „oláhok” a török hódoltság után húzódtak be Erdélybe, s onnan lassanként az Alföld keleti pereméig; a szerbek a török elől menekülve „kértek és kaptak nálunk szállást”. Egyik sem őslakos, mint ahogy a rutének és a németek sem. Az etnikai arányokról szóló információ annyi, hogy Trianon előtt Magyarország lakosainak 54%-a magyar volt, több, mint a Trianon után létrejött Csehországban vagy Jugoszláviában az uralkodó nemzet tagjaié. „Mivel a magyar mindig tisztelte a mások nyelvét, nem olvasztotta erőszakkal magába e nemzetiségeket. Most már, ismerve Trianont, ez nagy oktalanság volt. Mert a nemzetiségek védőkarjaink által biztosított jómódú megélhetésüket azzal hálálták meg, hogy aknamunkával és hazugságokkal egy gyenge pillanatban szétdarabolták a közös hazát. Bezzeg ők most üldözik testvéreinket. Pusztítják a magyar iskolákat s kivesznek minden falatot a magyarság szájából.” (163) Még érdekesebb a Kiss József szerkesztette kötet (földrajzi anyagát Horváth Károly írta), amely tudomást sem véve a megváltozott helyzetről, Magyarország lakóiról és foglalkozásukról szólva így fogalmaz: „18 millió ember él Magyarországon… nyelvre és vallásra nagyon különbözők. Legtöbben vannak a magyarok, számuk 10 millió.” (A köt., 153)