A kommunikáció

mint a nyelvi változások forrása*

Benczik Vilmos

I. Az elsődleges szóbeliségtől az írásbeliségig

A kommunikáció mint a nyelvi változások forrása

Ebben az írásban a nyelvre mint elsődlegesen kommunikációs célú jelenségre tekintünk, amelyet, Martinet szavaival szólva, „kizárólag a kommunikáció alakít (Martinet 1967: 178)[1]. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a nyelv a kommunikációs szerep betöltése mellett más funkciókat is ellát — mindenekelőtt a fogalomalkotás alapját alkotja —, ám ezek az egyéb funkciók, bármennyire is fontosak, a kommunikációs szerep melléktermékei. Az emberi gondolkodás kialakulásáról ontogenetikusan is elfogadjuk Vigotszkij kísérletekkel alátámasztott hipotézisét, amelyet — Piaget tézisével vitatkozva — Gondolkodás és beszéd című könyvében fejt ki (Vigotszkij 2000). Vigotszkij szerint a fejlődés a következő módon írható le: szociális (azaz: kommunikációs célú) beszéd → egocentrikus beszéd → belső beszéd, mely utóbbi azután (nyelvi és nem nyelvi) gondolkodássá fejlődik tovább. Az egocentrikus beszéd különleges átmeneti szakasz a kommunikáció és a gondolkodás között: pszichikailag belső beszéd, míg fiziológiailag külső beszéd (mivel hallható).

     A fenti kiindulópontból következik, hogy a kommunikáció sajátosságai — a kommunikációs technológiák, célok, működési formák — nemcsak az emberi nyelvnek, hanem az emberi gondolkodásnak is a legfontosabb formálói.

A közvetlen emberi kommunikáció dimenziói

Az emberi kommunikáció nem kizárólag nyelvi úton megy végbe. A kommunikáció protoformájában, a közvetlen emberi kommunikációban — az azonos helyen tartózkodó emberek beszélgetésében — valójában három dimenzió van jelen: 1. a szegmentális nyelvi jelek dimenziója (t. a hangsorokból álló szavak); 2. a szupraszegmentális jelek dimenziója (intonáció, beszédsebesség, hangszín stb.); 3. az extralingvális jelek dimenziója (mimika, gesztusok, testtartás stb.). Szükséges itt leszögeznünk, hogy az ember által feltalált valamennyi kommunikációs technológiát kettős törekvés vezérli. Egyfelől, ezek a technológiák megpróbálják növelni a kommunikáció hatékonyságát valamelyik dimenzióban, másfelől egyszersmind igyekeznek minimalizálni a többi dimenzióban az ennek nyomán elkerülhetetlenül fellépő beszűkülést. Egyébként minden kommunikációs technológia alapvető célja a közvetlen emberi kommunikáció újrateremtése, az ember ugyanis — bár viszonylag könnyen alkalmazkodik az újabb és újabb technológiákhoz — tudat alatt a közvetlen emberi kommunikációt tekinti a kommunikáció egyetlen természetes formájának.

A kommunikációs folyamat anatómiája

Ily módon minden új kommunikációs technológia egyszerre jár nyereséggel és veszteséggel. Persze a kommunikáció már önmagában is veszteséggel jár; amikor kommunikálunk, mindig kompromisszumra kényszerülünk. A kommunikáció nem egyéb, mint a tudatunknak a testünkön kívülre helyezése. Ez a folyamat nagyjából a következő fázisokra bontható: 1. a tudattartalom bizonyos részének fokuszálása; 2. a kommunikálandó tartalomelem kiválasztása; 3. a tudatelem diszkretizációja; 4. a tudatelem formalizációja (közösségi evidenciával való felruházása); 5. linearizáció (a már diszkretizált és formalizált tudatelemek egydimenziós sorba rendezése); 6. nyelvi kódolás. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kommunikált tudatelem a folyamat minden fázisában módosul valamelyest — de hát ez a kommunikáció ára.

A nyelv is technológia?

A nyelvet általában nem szokás technológiának tekinteni, mivel elsődleges formája, a hangzó beszéd „testünk terméke”, ám Polányi Mihály alábbi szavai elgondolkodtathatnak bennünket ennek a helyességéről: „... amikor egy formális szabályrendszert a tapasztalatra alkalmazunk, mindig fennáll bizonyos meghatározatlanság, amelyet a megfigyelőnek fel kell oldania, közelebbről meg nem határozható kritériumok alapján. Hozzátehetjük [...] ehhez, hogy a nyelv alkalmazása a dolgokra szintén nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat. Következésképp a megnevezés mesterség, s a dolgokról való beszélés mindig feltételezi, hogy elismerjük saját jártasságunkat e mesterség gyakorlásában.” [2] (Polányi 1994, 144–145)

     Polányi arra utal, hogy a létező emberi tapasztalat folytonos jellegű, nem diszkretizált, s így a formális (nyelvi) szabályoknak a tapasztalatra való alkalmazása ugyanolyan mesterségbeli tudást követel meg az alkalmazótól, mint bármely más technológia alkalmazása. Ebben az értelemben a nyelv még elsődleges (beszélt) formájában is technológiának tekinthető, amelynek használata — mint bármely más kommunikációs technológiáé — veszteséggel is jár.

Az írás: az első igazi kommunikációs technológia

Az első egyöntetűen technológiának tekintett kommunikációs mód az írás. Az írástechnikák két egymástól jól elkülöníthető kategóriába sorolhatók, amelyeket görög eredetű terminussal Haas ’pleremic’ (jelentésrögzítő), illetve ’cenemic’[3] (hangrögzítő) rendszernek nevez.

     A pleremic típusú írásoknak valójában kevés közük van a nyelvhez: valójában átnyúlnak a nyelven, s közvetlen kapcsolatot hoznak létre az írás és az ábrázolandó dolgok között, teljesen figyelmen kívül hagyva az akusztikus nyelvet; a pleremic típusú írások ily módon a hangzó nyelvtől független, önálló grafikus nyelveknek tekinthetők. (Ez alól bizonyos értelemben a logogramok képeznek kivételt, amelyek egyetlen írásjeggyel egy teljes szót — tehát nyelvi egységet — rögzítenek, tükrözve annak teljes szemantikai komplexitását, viszont akusztikai formájára nem utalnak.)

A cenemic írások ezzel szemben csak fonetikai információkat rögzítenek, szemantikaiakat nem. Ebbe a kategóriába tartoznak a szótagírások, a mássalhangzóírások és a teljes/fonetikus ábécék. A fonetikus ábécé a Kr. e. 8. században született meg, amikor a görögök a föníciaiaktól átvett mássalhangzóírást magánhangzójelekkel egészítették ki. A fonetikus ábécé bizonyos értelemben az akusztikai nyelvanalízis csúcsteljesítménye: csak akkor jelenhetett meg, amikor az akusztikus nyelvben a nyelv keletkezésével beindult diszk­retizációs folyamat viszonylag magas szintre jutott. (A továbbiakban, amikor írásról lesz szó, mindig a fonetikus ábécét értjük rajta.)

     Az írás nem tökéletes kommunikációs technológia, mivel a közvetlen emberi kommunikáció három dimenziójából kettőnek — az extralingvális jeleknek és a szupraszegmentális nyelvi jeleknek — a rögzítésére elvben sem képes. A szegmentális nyelvi jeleket elvileg rögzíteni tudja, valójában azonban sok minden az olvasó akusztikus emlékezetére van bízva. Eric Havelock így ír erről: „Némi bizonytalanság mindig marad. S ezt csak a beszélt nyelv felidézése oszlathatja el. [...] Az ábécé csak a hangzó nyelv felidézésére képes. Az ábécé eredeti célja nem az volt, hogy a beszédbe foglalt elsődleges tudás a helyébe lépjen, hanem az, hogy előhívja ezt a tudást. Az ábécé hatékony használatához elengedhetetlen, hogy a nyelvhasználó szókincse már a szóbeli használatban gördülékenyen és kimunkáltan működjék. Az ábécé mindig csak az akusztikus emlékek felidézésének az eszköze volt, semmi több” (Havelock 1982: 318)[4].

     Az írás másik tökéletlensége az interaktivitás hiánya. Ez már Platón is észrevette, amikor a Phaidroszban (275d) azt írja, hogy az írott szöveg „méltóságteljesen hallgat”, „ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak”. 

Az írás tökéletlensége fejleszti a nyelvet

Az írásnak a fentebbi két tökéletlensége számottevően befolyásolta az írásbeli nyelvhasználatot s a kommunikációt általában. Az a körülmény, hogy az írás nem képes a közvetlen emberi kommunikáció extralingvális jeleinek és szupraszegmentális nyelvi jeleinek a rögzítésére, arra késztette az író embert, hogy minden mondandóját a szegmentális nyelvi jelekbe kódolja bele. Ily módon az írás széles körű alkalmazása jelentősen elszegényítette az extra­ling­vális kommunikációs eszköztárat (pl. a gesztusokat), miként a szupra­szeg­­mentális nyelvi eszköztárat is, amelynek eredményeként a beszéd akusz­tikus moduláltsága csökkent; másfelől viszont gazdagította a szegmentális nyelvi eszköztárat, mivel ennek kellett hordoznia az üzenet egészét.

     A szegmentális eszköztárnak ez a terhelése, valamint az interaktivitás hiánya szemantikai tekintetben is mélyreható diszkretizációs folyamatot indított el az emberi nyelvben. Írásban nem tud működni az a — szituációra, extralingvális jelekre és szupraszegmentális nyelvi jelekre épülő — mechanizmus, amelyet Goody és Watt közvetlen szemantikai megerősítésnek (‘direct semantic ratification’) (Goody–Watt 1968: 29) nevez, s amely az elsődleges szóbeliségben[5] aktualizálta egy-egy sokjelentésű szó konkrét jelentését egy adott szituációban. Elkerülhetetlen volt, hogy az elsődleges szóbeliség komplex szójelentései diszkretizálódjanak, s minden jelentésréteghez külön nyelvi jel rendelődjék hozzá. Az így elkülönült jelentés(elem)ek világosan körvonalazottak, a lényegre összpontosítottak, s ezáltal elvontabbak lettek: beteljesült a clare et distincte elve; pontosabban szólva a híres elv és követelmény éppenséggel ennek a nyelvi változásnak a talaján fogalmazódott meg mint a gondolkodás és a közlés alapkövetelménye. (Az írás elvontságát jól példázza Vigotszkij metaforája, miszerint az írás a „beszéd algebrája”.) A szemantikai diszkretizációs folyamat természetesen a szóalakok számának a növekedését eredményezte.

A szóbeliség–írásbeliség dichotómia két dimenziója

Az elvontabbá válás nem csupán az írott nyelvet érintette, hanem a beszélt nyelvet is, mindenekelőtt azért, mert az írás igen magas presztízsre tett szert az emberi társadalomban. Egy beszélt szöveg számára mintegy a megdicsőülést jelentette, ha leírták, ezért az emberek kezdtek törekedni rá, hogy úgy beszéljenek, hogy azt könnyen le lehessen írni; kommunikációjukban csökkentették a le nem írható jelek (az extralingvális jelek és a szupraszegmen­tális nyelvi jelek) relatív súlyát. A beszélt nyelv másfelől persze a továbbra is megőrizte az írott nyelvre való hatását, legfőképpen azért, mert az emberi kommunikációt minden korban a szóbeli nyelvhasználat mennyiségi túlsúlya jellemezte. A szóbeli és írásbeli nyelvhasználat bonyolult kölcsönhatásainak következményeként a nyelvhasználat szóbeli vagy írásbeli jellege két szempontból is meghatározható volt: mediális és koncipiális szempontból (vö. Raible 1994, 4; Koch–Osterreicher 1994, 587). A mediális dimenzióban a hangzó beszéd és az írás grafikus jelei egymást kizáró oppozícióban állnak egymással. A koncipiális dimenzióban viszont a hangzó formában létrejött, kontextusba és szituációba ágyazott szöveg áll szemben az írásban generálódó, absztraktabb szöveggel, a „beszéd algebrájával”. A két dimenzió változatos kombinálódása a szövegváltozatok igen gazdag variációs lehetőségét teremti meg, miként ez az alábbi ábrán jól látható:

1. ábra

a = familiáris beszélgetés

b = telefonbeszélgetés

c = magánlevél

d = „prezentáció” szövege

e = sajtóinterjú

f = prédikáció

g = tudományos előadás

h = vezércikk

i = jogszabályszöveg

 (Koch-Osterreicher 1994: 588)

 

Érzékelés–nyelvhasználat–gondolkodás

Ha a gazdagon árnyalt emberi nyelvhasználatot az érzékelés–nyelvhasználat–gondolkodás triptichon szélesebb összefüggésrendszerében helyezzük el, az alábbi ábrához jutunk, amely megpróbálja felrajzolni azt a kognitív ívet, amelynek kezdete az érzékszervi alapú tudattartalmak „nyelv előtti” vagy „nyelv alatti” szektorában van („a” szektor), a nyelvi szektorban („e” szektor) folytatódik, s a „nyelvi fölötti” vagy „nyelven túli” szektorban ér véget.

2. ábra

     Az „A” kör az érzékszervi alapon létrejött, s ezen a szinten lényegében megmaradó tudattartalmak összességét jelképezi. Ezekkel a tudattartalmakkal is végezhetők gondolkodási műveletek, anélkül, hogy nyelvileg megragadnánk őket. Ilyen gondolkodást végzünk pl. akkor, amikor megpróbáljuk felidézni azt az útvonalat, amelyen autóval a munkahelyünkről hazautazunk (Crystal 1998: 25). Az „A” kör létezett már a „C” és a „B” kör létrejötte előtt is.

     Másodikként a „C” kör jött létre, létrejöttekor azonban nem a jelenlegi helyét foglalja el, hanem érinti az „A” kört. A „C” kör a beszédprodukciók és a beszédtevékenység összességét jelképezi (az írott formákat is beleértve), függetlenül attól, hogy ez a tevékenység párosul-e gondolkodással, vagy sem. Természetesen a „C” kör minden elemének a gyökere az „A” körben található meg, a „C” kör az „A” kör nélkül nem létezhetne. A „C” kör főként a művészi célú nyelvhasználat létrejöttével „növekedik bele” valamelyest az „A” körbe, s jön létre a „b” szektor. Fontos leszögeznünk, hogy a „C” kör bal felé nem csúszik, hanem inkább mintegy „kitüremkedik”: jobb oldali határvonala normális nyelvfejlődés esetén lassan, de folyamatosan araszol jobb felé. A széles körű interiorizált írásbeliség ezt az araszolást jelentősen gyorsíthatja. Normális esetben a „C” kör mind jobbra, mind balra növekszik, esetleges zsugorodása a nyelvi és fogalmi elszegényedést reprezentálná.

     A „B” kör a kognitív ökonómia által kikényszerített fogalomalkotás révén létrejött tudattartalmak összességét jelképezi. A „B” kör kezdetben teljesen egybeesik a „C” körrel (lényegében vele egyidejűleg jön létre), így erről a tartományról is elmondható, hogy minden elemének a gyökere az „A” körben található meg, az érzékszervi alapú tudattartalmakkal való összefüggés azonban jobb felé haladva egyre inkább elhomályosul. Egy idő után azután a „B” kör — a fogalmi gondolkodás tartománya — jobbra mintegy „kinő” a „C” kör alól. Ez akkor következik be, amikor a nyelv és a gondolkodás fejlődése elér egy olyan kritikus pontot, ahol a nyelvhasználat által létrehozott absztrakciós piramis annyira magasra nő, hogy nyelv többé nem tudja ökonomikusan kezelni az egyre bonyolultabbá váló fogalmi viszonyokat. Ennek a „kinövésnek” az eredményeként jön létre az „f” szektor. Az „f” szektor jobb szélén helyezkednek el az ún. „tiszta fogalmak”, amelyek közvetlen nyelvi megragadása nem lehetséges. Fejlett nyelvi és gondolkodási kultúrákban a „B” kör mindig szükségképpen nagyobb a „C” körnél[6].

Az előbbieket is összefoglalva a fenti folyamat a következő ábrasorral mutatható be:

1. fázis

Csak az „A” kör létezik, az érzékszervi alapon létrejött s ezen a szinten lényegében megmaradó tudattartalom-elemek halmaza. Ez a tudattartalom-halmaz az állatoknál is megvan.

2. fázis

Létrejön a „C” kör, a nyelv tartománya: az „A” körrel érintkezik, nem metszi. A „C” kör létrejöttével egy időben, vele egybevágóan létrejön a „B” kör is, a fogalmak köre; ebben a pillanatban a fogalmak mindegyike nyelvileg is kifejezhető.

3. fázis

Éppen a nyelv fogalomgeneráló működésének köszönhetően egyre bonyolultabb fogalmak jönnek létre; olyanok is, amelyek már nem ragadhatók meg a nyelvvel. A „B” kör jobb felé mintegy „kitüremkedik” a „C” kör alól. Ez a „kitüremkedés” mindaddig folytatódik, amíg gyarapodik a nyelvvel már nem kezelhető, ún. tiszta fogalmak mennyisége.

4. fázis

A „C” kör a művészi célú nyelvhasználat kibontakozását követően behatol az „A” körbe, s a két kör metszetéből létrejövő „b” szektor tipikusan az ilyen nyelvhasználat tartománya.

3. ábra

 

     A 38. oldalon látható 2. ábra „a” szektorában a nyelvileg meg nem ragadható, csak alig tagolt vagy egyáltalán nem tagolt tudatelemek találhatók. Ilyen lehet például egy valaha érzett szag vagy íz, amelyre emlékszünk, de nyelvileg nem tudjuk reprezentálni; ha azonban ismét érezzük ezt a szagot vagy ízt, biztonsággal azonosítjuk. Hasonló jelenség az ún. „déjà-vu”-érzés is.

     A „b” szektorban azok a nyelvileg megragadott tudatelemek találhatók, amelyeket a nyelvhasználó szándékosan kivont a kognitív ökonómia redukáló hatása alól annak érdekében, hogy megőrizze a szóban forgó tudatelem eredetiségét, egyediségét. Ily módon kiküszöbölődik a tudatelemnek a szokásos verbalizációnál szükségképpen végbemenő sematizációja, fogalmivá válása. A „b” szektor tipikusan a művészi célú nyelvhasználat szektora. A „b” szektor éppen egyedi tartalma miatt nem létezhetett a szóbeli irodalomban, mert, mint Jakobson mondja[7] (Jakobson 1966: 7), a folklór teljes mértékben alá van vetve a „közösség cenzúrájának”. Ez a cenzúra mindenekelőtt azt követeli meg, hogy a műnek mind tartalmi, mind nyelvi szempontból maximális közösségi evidenciával kell rendelkeznie, azaz szorosan kötődnie kell a közösségi tapasztalatokhoz és normákhoz. Az egyéni, egyedi tartalmak viszont csak eredeti, korábban még nem vagy csak kevéssé hasznát szavakkal, szókapcsolatokkal ragadhatók meg — persze azért ezek sem lehetnek gyökértelenül újak. (Az ilyen verbalizációs folyamatok a metaforák és a szinesztéziák keletkezésének a leggyakoribb forrásai.)

Megjegyzés. A „b” szektor növekedése párhuzamosan megy végbe az irodalmi nyelv fejlődésével: a nyelv ennek során a végtelenül gazdag tartalmú „A” kör egyre nagyobb részét hódítja meg. Az „A” kör teljes meghódítására azonban semmiképpen sem kerülhet sor, már csak azért sem, mert az „A” kör méretét még egy adott egyén vonatkozásában sem tekinthetjük állandónak. Az „A” kör éppen a „b” szektor növekedésének a hatására maga is napról napra növekszik: az egyre több egyedi érzékszervi alapú tudatelem nyelvi megragadása az egyént mind érzékenyebbé teszi az ember külső és belső világában végbemenő jelenségek iránt, egyre többet érzékel ezekből, s ennek következtében folyamatosan növekszik az „A” kör tartalma. Valószínűsíthető, hogy ebben a folyamatban az „A” kör — ezen belül az „a” szektor — tartalma a „b” szektorénál nagyobb mértékben növekszik, azaz minél több érzékszervi alapú tudattartalmat tudunk nyelvileg megragadni, annál több olyan érzékszervi alapú tudatelemmel rendelkezünk, amelyet nem tudunk verbalizálni.

     A „c” és „d” reprezentálja az olyasféle nyelvhasználatot, amely nem kapcsolódik mentális aktivitáshoz, s nem kötődik semmiféle tudattartalomhoz. Ilyen jelenség az, amikor magunkban énekelünk vagy verset mondunk úgy, hogy közben valami máson gondolkodunk. Hangos felolvasás közben is előfordulhat, hogy a figyelmünk teljesen elkalandozik, s nem is tudjuk, mit olvasunk fel. Gyakorlott gépírók, szedők képesek hibátlanul lemásolni egy szöveget úgy, hogy fogalmuk sincs a szöveg tartalmáról; sőt, szinkrontolmácsok is beszámoltak már róla, hogy úgy fordítottak le egy szöveget, hogy közben teljesen másutt jártak a gondolataik. Fontos megjegyezni, hogy a „c” és „d” szektor a lényeget tekintve egy szektor, csupán a modell grafikus sajátosságai miatt látjuk két szektornak őket.

     Az „e” szektor a szokásos nyelvhasználat és a közönséges vagy tudományos fogalmakkal történő nyelvi gondolkodás szektora: ez a szektor a nyelv alapvető funkciójának a szektora. Ezek a fogalmak igen széles skálán mozoghatnak, a legegyszerűbbektől a legbonyolultabbakig. a bonyolultság tekintetében az szabhat határt, hogy az adott fogalmi tartalom még ökonomikusan kezelhető legyen a nyelv eszközével. A szektor bal szélén helyezkednek el a legegyszerűbb fogalmak, s jobbra haladva egyre összetettebb, elvontabb fogalmakkal találkozunk. A balról jobbra haladás egyben a szóbeli nyelvhasználattól az írásbeli nyelvhasználat felé — mindenekelőtt a koncipi­ális szóbeliségtől a koncipiális írásbeliség felé — való haladást is reprezentálja. „Nagyon szép idő van ma” — ez olyan egyszerű fogalmakat használó közlemény, amelyeket a nyelv minden gond nélkül tud kezelni. „A társadalom közérzete egyaránt függ az elérhető anyagi javak mennyiségétől és az egyén szabadságának a fokától” — ez a mondat már bonyolultabb fogalmakkal operál, ám még mindig a nyelv a legcélszerűbb eszköz a tartalom megjelenítésére; ha képlettel akarnánk kifejezni ugyanezt, mindenképpen nehezebben érthető közleményt kapnánk. Mindazonáltal az utóbbi mondat már a koncipiális írásbeliség terméke; hallás után csak annak köszönhetően értjük meg, hogy az elmúlt évszázadok során az írott nyelv igen nagy hatással volt a beszélt nyelvre.

     „Az összeadás összege független attól, hogy az első mennyiséghez adjuk-e hozzá a második mennyiséget, vagy a második mennyiséghez az elsőt” — ebben az esetben már magasabb szintű, elvontabb fogalmakkal van dolgunk, a nyelv mégis jól működik ebben a helyzetben is, bár már kissé nehézkesebben. Ez a mondat algebrai képlettel ökonomikusabban jeleníthető meg: a + b = b + a.

     Az „e” szektorbeli nyelvhasználat mediális szempontból lehet mind szóbeli, mind írásbeli, a szektor bármely pontján. Koncipiális szempontból viszont, mint már szó volt róla, másként áll a helyzet: balról jobbra haladva a koncipiális szóbeliségtől a koncipiális írásbeliség irányába haladunk. Nyilvánvaló, hogy az olyan mondatok, mint a fenti „Az összeadás összege független attól, hogy az első mennyiséghez adjuk-e hozzá a második mennyiséget, vagy a második mennyiséghez az elsőt” az „e” szektor jobb szélén helyezkednek el, s a koncipiális írásbeliség tipikus termékei; főszabályként az ilyen kommunikátumok mediálisan is elkerülik a szóbeliséget — azaz nem szoktunk ilyesmit mondani, legfeljebb csak írni.

     Az „f” szektor tartalmazza azokat a leginkább elvont tudatelemeket, amelyek nyelvileg már nem kezelhetők. Ezek a tartalmak tipikusan a matematikai gondolkodás gyümölcsei: a matematika külön szimbólumrendszert teremtett rájuk azzal a céllal, hogy további műveleteket tudjon végezni ezekkel a már önmagukban is többrétegűen elvont fogalmakkal. Érdemes megállapítanunk, hogy a nyelvtől való elszakadás még itt sem teljes, mert a matematika ezeknek a szimbólumoknak a zömét az írott nyelv nyersanyagából, a betűkből meríti. (A matematikai képletekben a betűk persze nem nyelvi jelekként jelennek meg, formájukkal mégis az ismert dolgok familiaritását nyújtják a használóknak.)

 

A koncipiális írásbeliség alapozza meg az árnyalt fogalmi gondolkodást

Fontos leszögeznünk, hogy az „f” szektor egyáltalán nem létezhetne az „e” szektor nélkül, különösen nem az „e” szektor jobb széle nélkül, amely a koncipiális írásbeliség tartománya. A fogalmak születése az „e” szektorban kezdődik, s a fogalomfejlődés kezdeti szakaszai is ebben a szektorban, a nyelvvel összefonódva zajlanak le: ekkor a keletkezett fogalmak még jól kezelhetők a nyelvvel.

     Az „f” szektor akkor jön létre, amikor egyre bonyolultabb új fogalmak születnek, amelyek mintegy „túlcsordulnak” az „e” szektor jobb szélén — amely egyszersmind a nyelvi kifejezhetőség határa is —, s ezáltal a „B” kör kinyúlik a „C” kör alól, amellyel eddig teljesen egybevágó volt.

Megjegyzendő itt, hogy Descartes mutatott rá elsőként: a matematikai gondolkodás a nyelvi gondolkodásból ered, de egyszersmind meg is haladja a nyelvi gondolkodást. Figyelemreméltó, de nem meglepő, hogy éppen Descartes korában ível fel a matematika fejlődése — éppen akkor, amikor a nyomtatás széles körűvé válásának köszönhetően az írás használata is a társadalom újabb és újabb rétegeit hódítja meg.

     A tapasztalatok azt mutatják, hogy az „e” szektor jobb oldali határa nem rögzült, hanem folyamatosan jobbra tolódik, mivel a nyelv egyre több olyan fogalom verbalizációjára válik képessé, amelyek ugyan a nyelvi gondolkodásból erednek, de meghaladták azt. (Az „e” szektornak ez a jobbra növekedése vélhetőleg nem kisebbíti az „f” szektort, hanem éppenséggel növelheti azt, mivel egy nagyobb „e” szektor egy nagyobb „f” szektor táplálására képes.) Az „e” szektor jobb szélének a folyamatos jobbra tolódása a koncipiális írásbeliség izmosodásának az eredménye.

II. Az írásbeliségtől a másodlagos szóbeliségig és a posztliteralitásig

Repedések az írásbeliség monopóliumán

Körülbelül a 20. század közepéig az írásbeliség az egyetlen széleskörűen és hatékonyan működő kommunikációs technológia volt. Az egymást követően megjelenő telefon, gramofon, rádió — amelyek képesek voltak az emberi hangot a maga akusztikus természetességében és teljességében rögzíteni, tárolni és továbbítani — alapjaiban rendítették meg az írás pozícióit, bár ez hosszú időn át mintegy észrevétlen maradt. Bloomfield már 1933-ban megjövendöli az írás lehetséges eltűnését, mondván, hogy „a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei kiszorítják az írás és nyomtatás mostani szokását” (Bloomfield 1933: 503)[8]. A továbbiakban azonban nem foglalkozik a kérdéssel, mert a korabeli vélekedés szerint az írásnak semmi köze nem volt a nyelvhez, ő pedig a nyelvről írt könyvet.

     A fordulópontot a kommunikációs technológiák fejlődésében a televízió megjelenése majd fokozatos elterjedése jelenti. A televízió a maga multime­dialitásával képes szinte hiánytalanul reprodukálni a közvetlen emberi kommunikáció körülményeit: egyebek között képes mindhárom (extralingvális jelek, szupraszegmentális nyelvi jelek, szegmentális nyelvi  jelek) kommunikációs dimenzió megjelenítésére. Ennek következtében a szegmentális nyelvi jelek — s velük a diszkrét jelek — kezdik elveszíteni monopolisztikus súlyukat a kommunikációban, amelyet az írásnak köszönhetően szereztek meg.

Másodlagos szóbeliség

A kommunikációnak ezt az új korszakát Ong másodlagos szóbeliségnek nevezi (‘secondary orality’). 1982-ben még úgy látja, hogy ez az új szóbeliség hasonlóságot mutat az elsődleges szóbeliséggel abban a tekintetben, hogy mindkettő az aktuális beszédpillanathoz kötődik, továbbá azzal is, hogy mindkettő szövegépítését a formulák, a panelek jellemzik. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a másodlagos szóbeliség egy sokkal szándékoltabb és tudatos szóbeliség, amelynek hátterében folyamatosan ott áll az alapvető szereppel bíró írás és a nyomtatás. (Ong 1982: 136).[9] Két évtized múltán túl optimistának érezhetjük az ongi megjegyzést az írás alapvető szerepéről, ugyanis a funkcionális illiteráció terjedése arra mutat, hogy az emberek zöme az iskola befejeztével lényegében a betűkkel való kapcsolatát is megszakítja, s igen jól el tud lenni írás-olvasás nélkül.

Ikonikus fordulat

A 20. századi kommunikációs technológiai forradalom nem kizárólag az emberi beszéd — s vele együtt a szupraszegmentális nyelvi eszköztár — rögzítésének és továbbításának a lehetőségét nyújtja, amire az írás nem volt képes. Ilyen értelemben egyébként a gramofon (magnetofon), a telefon és a rádió mintegy korrigálta az írás hiányosságait. A kommunikációs forradalomnak azonban legalább ilyen fontos eseménye volt az, amit „ikonikus fordulatnak” (’ikonisch Turn’) (Boehm 1995: 13) vagy „képi fordulatnak” (’pictorial turn’) (Mitchell 1994: 11) — e fordulat révén lehetővé vált a kommunikáció extra­lingvális jeleinek a rögzítése és továbbítása, s ezáltal az írás további hiányosságai küszöbölődtek ki.

     A fordulat gyökerei még a 19. századba, a fényképezés feltalálásához nyúlnak vissza. Joyce nagyon szemléletesen automatikus írásnak (’automatic writing’) nevezi a fényképezést, s úgy találja, hogy a fényképezés riválisa, mi több, bitorlója az írott és a hangzó szónak egyaránt. A kép tehát nem csupán az írással, hanem a nyelvvel magával is versenyre kel, mivel — mint a fentebbi 2. ábra háromkörös modelljének „a” szektora mutatja — az elsődleges gondolkodás érzékszervi alapú tudattartalmakkal történik, amelyek között kitüntetett helyet foglalnak el a vizuális jellegű érzékszervi alapú tudattartalmak, azaz a képek.

     (Gondoljunk csak az elvont fogalmak megnevezésére választott platóni szavak — idea, eidósz — etimológiájára: az ’idein’ igével állnak rokonságban, s ennek a jelentése ’látni’ vö. Nyíri 2001: 243). Azt is mondhatjuk, hogy ha a gramofon és a telefon az írás hiányosságát, tökéletlenségét korrigálja, akkor a fényképezés (és általában a képcsinálás) magáét a nyelvét, hiszen a nyelv eszközével, verbalizációval sosem vagyunk képesek egy vizuális érzetet teljes egészében, kimerítően megragadni. Az ember igen hosszú időn át csak roppant alacsony hatékonysággal volt képes képeket készíteni: egy kép elkészítése kivételes tehetségű emberek heteken, hónapokon át történő munálkodásával történt. Ráadásul az így készült képeknek volt egy igen súlyos hibájuk: nem lehetett őket változatlanul sokszorosítani. William Ivins figyelmeztet rá „Prints and Visual Communication” (1953) című könyvében, hogy Lessing, amikor a Laokoon-szoborcsoportról írt, nemcsak hogy nem látta magát a szoborcsoportot, hanem a korabeli Európában ismert képek alapján nem is lehetett reális elképzelése arról, hogyan is néz ki valójában a szoborcsoport. Az emberi lét hajnalán tulajdonképpen a képkészítésre való képtelenségünk folytán — mintegy jobb híján — választottuk kommunikációs eszközül az akusztikus szimbolikus jelrendszert (a hangzó beszédet) — „a természet erőltette ránk”, mondja Saussure (Saussure 1997, 41), s ezt követi később az erre épülő grafikus jelrendszer, az írás.

     Az ikonikus fordulat további fázisai a fényképezést követően a film, a televízió és az utóbbi időben a számítógépes képfeldolgozás:[10] a képkészítés rohamos könnyebbé válásának és elterjedésének vagyunk a tanúi. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a vizuális természetű tények eredeti formájukat megőrizve kommunikálódhatnak, tehát nem kell átmenniük a tagolás, az absztrakció, a formalizálás, a kódolás és a linearizálás deformáló és leegyszerűsítő procedúráján, mely procedúra a verbális kommunikáció esetében megkerülhetetlen. A defor­mációk és leegyszerűsítések elkerülésének révén a kommunikáció nemcsak tökélete­sebbé, hanem egyszersmind kényelmesebbé is válik, ugyanakkor kiesik a folyamatból az analízis, amely a nyelvi kommunikációval mindig együtt jár. A képi kommunikáció ugyanis lehetővé teszi olyan kommunikátumok továbbítását is, amelyet a feladó nem tagolt — valójában meg sem értett.

Polányi Mihály figyelmeztet az artikulálatlan intelligencia és az artikulált gondolkodási képesség különbségeire. Ő úgy találja, artikulálatlan intelligenciával az állatok is rendelkezne, s e tekintetben az emberek csak alig múlják felül őket. Például az állatok is megtaníthatók a mennyiségek érzékelésére, s ennek a felső határa 7-8 — nem kevesebb annál, mint amennyire az ember képes a tagolás, a megszámlálás alkalmazása nélkül. Polányi úgy találja, hogy az emberi tudás szédítő fejlődése kizárólag annak köszönhető, hogy az ember képes tagolni, diszkretizálni a dolgokat (Polányi 1958: 69–102).

A digitalizált kép azonban csak „műszaki” szempontból áll diszkrét jelekből, a digitális kép szemiotikailag egy folytonos (analóg) ikon[11]. S az ember eredendő s erős vonzást érez az analóg kódok iránt: reálisabbaknak, hitelesebbeknek, természetesebbnek érzi őket a digitális kódoknál (vö. Chandler 2002: 46).[12]

     Az ikonikus/képi fordulat viszont éppenséggel a tagolási kényszert szünteti meg, s ha Polányi fenti állítása igaz, akkor e kényszer megszűnte szükségképpen az ember gondolkodási képességének a sorvadásához fog vezetni.

 

Posztliteralitás

A „másodlagos szóbeliség” terminusnál találóbban jellemzi korunk kommunikációját a „posztliteralitás” szó, mivel a szóbeliség csakugyan új életre kel, a lényeg azonban nem a hangzó szó reneszánsza, hanem az írás drasztikus térvesztése. A posztliteralitás fő jellemzője az, hogy „az új elektromos és elektronikus médiumok versenyre kelnek a nyomtatott könyvvel mint a kommunikáció domináns eszközével”[13] (Nyíri 2002). Ez a helyzet jellemzi a 20. század egészét. A filozófia azonban már korábban fellázad az írás ellen. Nietzsche 1874/75-ös, a görög irodalomról tartott baseli előadásaiban nehezményezi, hogy az irodalomtörténet az „írásokkal” („Schriftenthum”) foglalkozik, ahelyett hogy a „mondottaknak” („Sprachthum”) szentelné a figyelmét. Hei­degger műveiben igen gyakori szó a Rede és a Sage: mindkettő világosan az orális nyelvhasználathoz kötődik. Az írás elleni lázadás legnagyobb alakja persze Wittgenstein. Az ő lázadása nem annyira filozófiai megfontolásokban gyökerezik, mint inkább abban a tényben, hogy Wittgenstein­nak olvasási zavarai voltak, diszlexiás volt, mint azt Jaakko Hintikka kimutatta.[14] Nyíri Kristóf arra hívja fel a figyelmet, hogy Wittgenstein képtelen volt a gondolatait lineáris sorba rendezni, amely forma a nyomtatott könyv alapformája. Wittgenstein műveiben a gondolatok inkább viszonylatok bonyolult és komplex hálójaként jelennek meg. Nyíri mindehhez hozzáteszi, hogy korunkban az olvasási zavar megszűnik különleges esemény lenni. Az olvasási zavar kulturális mintázattá válik (Nyíri 2002)[15].

Az írás nélküli nyelv

A posztliteralitás — mint fentebb már volt róla szó — nem eredményezi az írás teljes eltűnését: az olyan emberi találmányok, amelyek hosszú időn át működtek, sose tűnnek el teljesen. A lovas fogatok és a lovaglás az autók korában sportként élnek tovább.

     Az írástól elszabadult beszéd „mindent eláraszt”, az emberek fülébe „hanglemezek, magnetofonszalagok és beszélő képek” harsognak és suttognak — mondja Flusser (1989: 55–56)[16]. Ő úgy gondolja, ha kiesik az a kontroll, amit az írás jelent, a nyelv barbarizálódni fog.

     Flussernek valószínűleg igaza van, hiszen az írás nélküli nyelv minden valószínűség szerint elveszíti azokat a tulajdonságait, amelyeket az írástól kapott, pontosabban szólva azokat, amelyeket az írás kényszerített rá.

     Ezek a tulajdonságok az akusztikai és szemantikai tagoltság, amelyet mindenekelőtt az írás használata kényszerített ki. McLuhan írja, hogy a „nyomtatás” — azaz a széles körben használt írás — „nemcsak a helyesírást és a nyelvtant változtatta meg, hanem a kiejtést és a ragozásokat is: a nyomtatás szülte meg a nyelvtani hiba lehetőségét” (McLuhan 1962: 231)[17]. A posztliteralitásban a nyelvtani hibák lehetősége ismét eltűnőben van: e folyamat kezdetét jelzi a nyelvi szabályok rugalmasabbá válása, s általában a nyelvi türelem növekedése (vö. Sándor 2003).

     Az írás rögzíti és anyagilag tárgyiasítja a nyelvet, a nyomtatás pedig nyomatékosítja ezt a rögzítettséget és tárgyiasságot. Ez magyarázza, hogy a rögzített írott szöveg vált a bölcsészettudományok alapjává. A számítógépes szövegszerkesztő használata révén megszűnik a szöveg tárgyiassága, s jelentősen sérül a rögzítettsége is.[18] A nyomtatásban közzétett szöveg állandó, amelyre évszázadok távlatából is lehet hivatkozni, míg a weben közzétett szöveg akár naponta is változhat: a szerző nap mint nap javítgathatja vagy akár újra is írhatja a szövegét. Ez a körülmény egyfelől nyereség a tudomány számára, másfelől az állandóság eltűnése alapjaiban rendíti meg a tudományos élet mára kialakult rendszerét. A dilemmára igazán jó megoldás valószínűleg nincs. A világhálón való közzététel előnyei olyannyira számosak — minimális költség, technikai egyszerűség, könnyű, állandó és gyakorlatilag ingyenes hozzáférés a szöveg valamennyi potenciális olvasója számára —, hogy nehéz más megoldást elképzelni, mint a tudományos élet működésének az új technológiához való igazodását. A hagyományos keretekhez való kötődés szép bizonyítéka egyébként a pdf formátum látványos térhódítása a legutóbbi néhány évben: ez a formátum őrzi a nyomtatott könyv tagolását, sőt grafikai képét, egyszersmind úgy lehet rá hivatkozni (oldalszámokkal stb.), mint egy nyomtatott kiadványra. Azaz: csak majdnem úgy, mert semmi sem garantálja, hogy a hivatkozott forrás holnap is megtalálható lesz a hálón.

A monomedialitástól a multimedialitásig: hipertext

Az elektronikus szöveg alapvető létformája — a hipertext — lehetővé teszi az írott szöveg közeledését a közvetlen emberi kommunikáció multimedia­li­tá­sához. Mindenekelőtt azáltal, hogy a hipertextben kapcsolók (’linkek’) vannak más szövegekhez, s ezáltal csökken az írott szöveg szigorú egydimenziós linearitása. De talán még ennél is fontosabb, hogy a kapcsolók nemcsak szövegekre, hanem álló- és mozgóképekre, sőt hangokra is mutathatnak, ily módon valódi multimedialitást teremtve. Az írott szöveg ugyanis virtuálisan mindig multimediális volt: például a jó irodalmi szöveg mindig arra törekedett, hogy érzetek illúzióját keltse az olvasó valamennyi érzékszervében. A jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a szöveg domináns formája a jövőben a hipertext lesz, miközben természetesen egyre nagyobb teret nyer a szöveg nélküli (képek, zene) kommunikáció.

     Ha a hipertext lesz a szöveg túlélésének a formája, akkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ehhez a túléléshez engedményekre és kompromisszumokra van szükség. A szövegnek — amely a nyomtatási kultúra korában — az ikonikus fordulat kibontakozásáig — a kommunikátumok lényegében egyedüli hordozója volt, le kell mondania kizárólagosságáról, s be kell érnie a kommunikátumok felének-harmadának a közvetítésével. Valószínű, hogy a képek és hangok elektronikus kezelésének felettébb valószínű rohamos technikai fejlődésével párhuzamosan még ez az arány is csökkenni fog.

Az írás és a nyelv sorvadása sorvasztja a gondolkodást

Úgy tűnik, hogy az írás — és ezáltal a nyelv — pozícióvesztése elkerülhetetlen. Felmerül a kérdés, hogy ez jár-e, járhat-e valamilyen hatással az emberi gondolkodásra és az ember gondolkodási képességére? Pontosabban: az emberi gondolkodás túlélné-e, ha a nyelv mintegy „kicsúszna” alóla?

     Igenlő válaszok is léteznek erre a kérdésre. Flusser például így ír: „... az írásból való kilábalás két irányban lehetséges: vissza a képekhez, vagy előre a számokhoz”[19] (Flusser 1989: 159). Másutt ezt kicsit bővebben is kifejti: „Minek utána meghaladtuk az ábécét, a gondolkodás függetlenné válik a beszédtől, s más, nem nyelvi gondolkodásmódok (matematikai, képi s valami teljességgel új) kezd majd rohamos fejlődésnek indulni.”[20] (Flusser 1989: 65).

     Ez az optimizmus azonban kétes alapokon áll, mert a 2. ábra elemei szerint végigvezetve a folyamatot ez azt jelentené, hogy a nyelvet reprezentáló „C” kör teljesen eltűnne, s csak az „A” kör maradna (az érzékszervi alapú tudattartalmakkal), valamint a „B” kör (amely az elvont fogalmakat reprezentálja). Ebben a helyzetben az „A” kör tudatelemei ikonikus jelekkel kommunikálódhatnának, a „B” kör tartalma pedig számjegyes kódokkal. Ma is gyakran így teszünk: egy adott kommunikátumon (például egy tudományos cikken) belül bizonyos tartalmakat képekkel, másokat meg (esetleg táblázatba, képletekbe foglalt) számokkal kommunikálunk. Igen, de jelenleg a két — egymással egyébként antagonisztikus ellentéteket mutató — gondolkodásmód és kód között hangsúlyosan jelen van a nyelv, amely integrálni tudja az egymással ellentétes alapú kódokat, biztosítva az interferenciájukat is, s ezzel egyszersmind az emberi lét teljességét és komplexitását. A „hibrid természetű” nyelv eltűnése (feltételezve az érzékszervi alapú és a fogalmi jellegű gondolkodás [„a” és „f” szektor] párhuzamos továbbélését) szükségképpen vezetne el valamiféle kognitív, érzékelési és kommunikációs szkizofréniához. Ez az ember radikális lelki-szellemi átalakulásával járna.

     Felettébb kétséges azonban, hogy a „B” kör egyáltalán létezhetne-e a nyelvet reprezentáló „C” kör eltűnése után? Mai ismereteink szerint nem, mivel a fogalmak formálását — azaz az érzékszervi alapú tudattartalmak redukcióját — éppenséggel a nyelv (gyakran tökéletlenségnek nevezett) ökonómiája kényszerítette ki. Mint fentebb már volt róla szó, a „B” kör a „C” körrel egyidejűleg jött létre, s az utóbbi kizárólag a „C” kör létrejöttének köszönheti a saját létét. Kezdetben ez a két kör teljesen egybevágó, s teljesen azonos ritmusban és mértékben növekedszik: lévén hogy ami nyelvi, az egyben fogalmi is, s ami fogalmi, az egyben nyelvi is. Csak a koncipiális írásbeliség megjelenése és térhódítása gyorsítja fel a „B” körnek a „C” körtől függetlenedő növekedését, s ennek következtében a „B” kör mintegy „túlnyújtózik” a „C” körön, „előbuggyan” alóla. Metaforikusan azt is mondhatnánk, hogy a fogalmi gondolkodás — a „B” kör — „a nyelv virága”.

     Természetesen nehéz lenne elképzelni a „C” kör, a nyelv hirtelen eltűnését. A nyelvekkel nem hirtelen szoktak történni a dolgok. De a nyelvek fokozatos szegényedése, erodálódása nem ismeretlen jelenség. A „C” kör zsugorodása megkezdődött, ezt valamennyien tapasztaljuk. S nincs okunk feltételezni, hogy az érzékszervi alapú tudattartalmakkal történő, nem tagolt gondolkodás, a nyelvi gondolkodás és a fogalmi gondolkodás felépült modelljének dekonstrukciója nem ugyanazon az úton megtett lépésekkel történik meg, mint a felépülése történt. Ha pedig így van, akkor a nyelvi „C” kör zsugorodása a fogalmi gondolkodás „B” körének ugyanolyan mértékű zsugorodását fogja eredményezni; a „C” kör (Flusser szerint valószínűen bekövetkező, szerintünk viszont valószínűtlen) teljes eltűnése szükségszerűen váltja ki a „B” kör eltűnését.

     A képek alkalmasabb és kényelmesebben használható kommunikációs eszközök, mint a szegmentális nyelvi elemek: a szavak. Mint ennek számos példáját láttuk már a történelem során, a kényelmesebb és alkalmatosabb kommunikációs eszközök könnyen kiszoríthatják a használatból a kevésbé kényelmeseket és kevésbé praktikusakat. Ez történt például az írás megjelenésekor: az írásban nem rögzíthető, ezért az adott helyzetben nem praktikus szupraszegmentális nyelvi eszközök jelentős teret veszítettek a kommunikációs folyamatban. A képi kommunikáció technikai lehetőségeinek bővülése révén ugyanilyen másodrendű vagy harmadrendű szerepre kárhoztatódhatnak a szeg­men­tális nyelvi eszközök, a szavak is.

Kommunikációs technológiai stratégiák

Mindennek az elkerüléséhez gondosan megtervezett kommunikációs stratégiára[21] lenne szükség, amelyben megkülönböztetett figyelmet kell fordítani a kommunikációs technológiákra, s közülük mindenekelőtt azokra, amelyeknek használata pozitív hatással lehet a nyelvre. Az ilyen kommunikációs technológiák használatát jól átgondolt pozitív diszkriminációs eljárásokkal kellene elősegíteni.

     A jelen pillanatban ilyen kommunikációs technológiának mindenekelőtt az írás tekinthető. Az elmúlt évtizedekben az emberek mind rövidebb és rövidebb időre találkoznak csak szemantikailag tagolt és körülhatárolt elemekből álló írott szövegekkel — egyszerűbben szólva az emberek kevesebbet olvasnak, mint régebben. A könyvolvasás például szórakozási formaként szinte teljesen eltűnt az életünkből. Mindazonáltal ez a körülmény nem fenyegeti látványosan a műveltségünket: ma már lehet műveltséget szerezni olvasás nélkül is. A nem-olvasás — az írott szövegekkel való naponta visszatérő találkozás s az ezzel együtt járó kognitív tréning hiánya — alattomosan, észrevétlenül az árnyalt gondolkodásra való képességünket kezdi ki. Ezért valószínűleg a könyvolvasásnak a szórakozási formák közé való „visszacsempészése” lehetne egy megalkotandó kommunikációs stratégia egyik első célkitűzése.

Irodalom

Balázs Géza. 2001. Magyar nyelvstratégia. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Bloomfield, Leonard. 1933. Language.

Boehm, Gottfried, ed. 1995. Was ist ein Bild? 2nd. ed. München: Wilhelm Fink Verlag.

Chandler, Daniel. 2002. Semiotics. The Basics. London: Routledge.

Cipolla, Carlo M. 1969. Literacy and development in the West. London: Penguin Books.

Crystal 1998: Crystal, David: A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest, 1998.

Flusser, Vilém. 1989. Die Schrift: hat Schreiben Zukunft? Zweite, ergänzte Auflage. Göttingen: Immatrix Publications.

Goody, Jack & Ian Watt. 1968. The consequences of literacy. In Jack Goody, ed.,  Literacy in Traditional Societies. Cambridge: Cambridge University Press.  27-42.

Haas, William. 1983. Determining a level of a script. In: Writing in focus. (Trends in linguistics, Studies & monographs, 24), edited by Florian Coulmas & Konrad Ehlich, pp. 15–29. Berlin: Mouton.

Havelock, Eric A. 1982. The Literate Revolution in Greece and Its Cultural Consequences. Princeton:  Princeton University Press.

Jakobson, Roman (with P. Bogatyrev). 1966. Die Folklore als eine besondere Form des Schaffens. In Selected Writings IV. Slavic Epic Studies. The Hague & Paris: Mouton. 1-15.

Koch, Peter & Wulf Osterreicher. 1994. Schriftlichkeit und Sprache. In Hartmut Günther & Otto Ludwig, ed. Schrift und Schriftlichkeit — Writing and Its Use. Ein interdisziplinäres Handbuch internationaler Forschung / An Interdisciplinary Handbook of International Research. Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft. Herausgeben von Hugo Steger, Herbert Enst Wiegand. Band 10.1. Berlin & New York: Walter de Gruyter. 587-604.

Lehmann Miklós: A digitális kép. In: Radnainé Szendrei Julianna (szer.): Ezredforduló, műveltségkép, kisgyermekkori nevelés. Budapest: Trezor Kiadó. 111–118. o.

Martinet, André. 1967. Éléments de linguistique générale. Paris: Armand Colin.

McLuhan, Marshall. 1962. The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man. Toronto: University of Toronto Press.

McLuhan, Marshall. 1964. Understanding Media: The Extensions of  Man. New York: McGraw-Hill.

Mitchell, William J. T. 1994. Picture Theory: Essays on Verbal and Visual Representation. Chicago & London: University of Chicago Press.

Nöth, Winfried. 2000. Handbuch der Semiotik. Stuttgart: Metzler.

Nyíri, Kristóf. 1996. The humanities in the age of post-literacy. Budapest Review of Books, 6/3: 110-116.

Nyíri, Kristóf. 2001. The picture theory of reason. In Berit Brogaard & Barry Smith, eds. Rationality and Irrationality. Wien: öbv-hpt. 242-266.

Nyíri, Kristóf. 2002. Post-literacy as a source of twentieth-century philosophy. Synthese 2: 185-199.

Ong, Walter J. 1967. The Presence of the Word. Some Prolegomena for Cultural and Religious History. New Haven & London: Yale University Press.

Ong, Walter J. 1977. The Interfaces of the Word. Studies in the Evolution of Consciousness and Culture. Ithaca & London: Cornell University Press.

Ong, Walter J. 1982. Orality and Literacy: The Technologizing of the Word.  London: Methuen.

Polanyi, Michael. 1958. Personal Knowledge: Towards a Post-Critical Philosophy. London: Routledge & Kegan Paul. Magyarul: Polányi Mihály: Személyes tudás. Úton egy posztkritikai filozófiához  I–II. Budapest: Atlantisz Kiadó.

Sándor, Kára. 2003. The fall of linguistic aristocratism. In Kristóf Nyíri, ed. Mobile Communication: Essays on Cognition and Community. Wien: Paasagen Verlag. 71-82.

Saussure, Ferdinand de 1997. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, Corvina Kiadó.


 


* Ez az írás a Language Problems & Language Planning című folyóirat 2003/3. számában Commu­nication as source and motivator of language evolution címmel megjelent tanulmány kissé kibővített szövegű változata.

[1] „La communication seul façonne la langue”.

[2] „We have seen that in all appication of a formalism to experience there is an indeterminacy involved, which must be resolved by observer on the ground of unspecifiable criteria. Now we may say further that the process of applying language to things also necessarily unformalized: that it is inarticulate. Denotation, then, is an art, and whatever we say about things assumes our endorsement of our own skill in practising this art...” (Polanyi 1958: 81)

[3] pleremic: a πλήρης (’teli’) görög szóból származik, s az olyan írásrendszereket jelöli, amelyek a szavak jelentését rögzítik (‘jelentéssel teli’), a hangképét viszont nem. Pl. a logografikus vagy morfemikus alapú régi egyiptomi, a sumer vagy a kínai írást tekintjük pleremic-rendszerűeknek.

cenemic: a κενός (‘ures’) görög szóból származik, s az olyan írásrendszereket jelöli, amelyek a szavak hangképet rögzítik, a jelentését viszont nem (‘jelentés tekintetében üres’). (Haas 1983: 15–29)

[4] „Some ambiguity will remain. They can be supplied only by the memory of the spoken tongue [...]. But to revive this memory is all that any alphabet is expected to do, any way. The function of the original model was not to replace a prior knowledge of spoken speech but to trigger a recall of that knowledge. Its effective use depended upon the requirement that the oral vocabulary of the reader first be fluent and educated. The alphabet was and is an instrument of acoustic recognition, and only that.”

[5] W. J. Ong terminusa (Ong 1982). Az írás feltalálása előtti nyelvet és nyelvhasználatot jelöli.

[6] A köröknek az ábrán látható mérete nem jelent feltétlenül terjedelmi arányosságot az ábrázolni kívánt tudattartalom-komplexumok között, de az egymáshoz való terjedelmi viszonyokat jelezni próbálja. Valószínűleg az „A” kör tartalma a legnagyobb, s különösen nagy lehet ez ún. „jobb féltekés” gondolkodók esetében. A „C” kör terjedelme természetesen nem függetleníthető egy adott egyén nyelvi kompetenciájától, de valószínűleg minden esetben tényleg kisebb mind az „A” körnél, mind a „B” körnél; ez a kör egyéntől függően csúszhat némiképp jobbra vagy balra: balra csúszás esetén valószínűsíthető a „B” kör méretének a zsugorodása is, jobbra csúszásnál viszont az „A” kör zsugorodása feltételezhető. A kisbetűvel jelölt szektorok méretarányai is utalnak valamelyest e szektorok általunk vélt valóságos méretviszonyaira — természetesen a véletlenszerűen kialakuló „c” és „d” szektor kivételével.

[7] ”Die Rolle der von der Gemeinschaft ausgeübten Zensur ist [...] in der Literatur und in der Folklore verschieden. In der letzteren ist die Zensur imperativ und bildet eine unumgängliche Voraussetzung für die Entstehung von Kunstwerken.”

[8] „We may expect that at some time in the future our social organism will reach a degree of co-ordination and flexibility where a concerted change becomes possible, or else that mechanical devices for reproducing speech will supersede our present habits of writing and printing.”

[9]This new orality has striking resemblances of a communal sense, its concentration on the present moment, and even its use of formulas. But it is essentially a more deliberate and self-conscious orality, based permanently on the use of writing and print, which are essential for operation of the equipment and for its use as well.”

[10] A számítógépes képfeldolgozás alapjául szolgáló digitális képről többek között Lehmann Miklós tollából olvashatunk érdekes és figyelemreméltó gondolatokat (Lehmann 2001: 111–118).

[11] „Auf diesem Niveau ist die Digitalisierung jedoch semiotisch völlig irrelevant, da sie im Rezeptionsprozeß für den Hörer nicht erkennbar ist.” (Nöth 2000: 202)

[12] „We have deep attachment to analogical modes and we tend to regard digital representations as ‘less real’ or ‘less authentic’ & at least initially [...] The analogue-digital distinction is frequently represented as ‘natural’ versus ‘artificial’. The privileging of the analogical may be linked with the defiance of rationality in romantic ideology (which still dominates our conception of ourselves as ‘individuals’).

[13] „the dominance of the printed book as the medium of communication has become challenged by the rise of the new, electric and electronic media”

[14] Jaakko Hintikka, „Ludwig Wittgenstein — A Case Study in Dyslexia” — a kéziratos tanulmányra Nyíri 2002 hivatkozik.

[15] „… in our emerging age of post-literacy some characteristically dyslexic symptoms simply cease to be extraordinary. Dyslexia is becoming a cultural pattern.”

[16] „Schallplatten, Tonbänder und sprechende Bilder werden di Gesellschaft anscreien und ihr zuflüstern.”

[17] „print altered not only the spelling and grammar but the accentuation and inflection of languages, and made bad grammar possible

[18] Vö. J. C. Nyiri:  The Humanities in the Age of Post-Literacy. http://www.uniworld.hu/nyiri/ muenster/m-text.htm

 

[19] „... es im Grunde nur zwei Ausbruchsrichtungen aus der Schrift gibt: zurück zum Bild oder vorwärts zu den Zahlen.”

[20] „Beim Überholen des Alphabets wird sich das Denken von Sprechen emanzipieren, andere nicht-sprachliche Denkarten (mathematische und bildnerische, vermutlich auch völlig neue) werden zu noch ungeahnter Entfaltung kommen.”

[21] A stratégiai megközelítés igényét a magyar nyelvre vonatkoztatva fogalmazza meg Balázs Géza (Balázs 2001).